Nyugis, késői kelés, reggeli, majd fél 11-es indulás jellemezte a délelőttöt, hogy aztán Sibeniktől még délebbre eső Szent Nicholas, azaz Szent Miklós Erődöt bevegyük.
A 16-dik századi erőd egy különálló szigeten van, sőt az oda vezető út is egy szigeten át visz. Jobban mondva csak részben.
Alaposan kinéztük Bandival a neten, hogy hol lehet parkolni, hol lehet fürdeni, hol van játszótér és hogy ez majd két gyerekkel, két kutyával milyen jó lesz. A közeli félszigeten leparkoltunk, majd egy nem hosszú szép fahídon mentünk át Shkoljic szigetére, ami egy lakatlan, erdős kicsi sziget. A sziget túloldalán azt hittük ugyanilyen fa híd vár minket, ehelyett csak vízben sűrűbben rakott kövek jelezték az utat. Eszti és a gyerekek kérdés nélkül bementek (jó, hát van, aki bírja a hideg vizet), Tomi meg nem csak belement a vízbe, hanem átslattyogott a túlpartra, az erődhöz.
Utólag derült ki, hogy az erőd felújítás alatt áll, és majd tavasztól látogatható újra, viszont akkor is majd csak Sibenikből érkező hajóval.
Visszafelé a kicsi Shkoljic szigetet meg a partját is megnéztük, sőt Pogo és Boogie is fürdött.
Ahol parkoltunk a félszigeten, ott volt olyan szakasz, ahol Tomi is be tudott menni a gyerekekkel, akik nem értem hogy bírják a 19-20 fokos vizet. De bírják.
A parkolótól a másik irányba van egy kellemes túra útvonal Kanal Sveti Ante vagyis Szent Anthony csatorna túraút, ami oda-vissza több mint 5 km. És közben gyönyörű a kilátás. Pepe és Ádi is tök jól bírta.
Visszafelé Tomiék még játszótereztek, mi meg Bandival bementünk Sibenikbe csavarogni.
Este amennyire lehetett aztán összepakoltunk, mivel minden jónak egyszer vége szakad és holnap irány haza.
Azért a társasjáték még előkerült alvás előtt levezetésképp.
Szép napos időre ébredtünk, bár kissé fáradtan. Reggel friss tojást kaptunk a háziaktól ajándékba, ezért aztán készítettünk egy nagy adag rántottát reggelire. Jól belakva fél 11-kor neki indultunk. A Čikola Canyon mellett mindig rácsodálkozunk annak szépségére.
Első állomásunk Skradin városka volt, ahova eleve kerülő úton jutottunk el, mivel útlezárás volt egy autó verseny miatt. Aztán, ahogy beértünk Skradinba, kiderült, hogy a verseny onnan indul. A városban emiatt aránylag sok ember, sok autó volt, de pont emiatt izgalmas is volt a srácoknak. Végig mentünk és megnéztük a versenyautókat, hallgattuk, ahogy nagyon hangosan elindulnak majd fékcsikorgatva beveszik a szerpentinen a kanyarokat.
Skradinból indul óránként a hajó, ami elvisz a Skradinski Buk nevű pontra (30 perc) és onnan indul egy túraútvonal a Krka vízeséshez.
Már a túra felén is túl voltunk, amikor Bandi közölte, hogy tavaly ősszel itt voltunk. De én annyira béna vagyok ilyeneknek az emlékében, hogy amikor egy-egy pont ismerősnek tűnt, akkor megmagyaráztam magamnak, hogy ez a hely mennyire hasonlít a Plitvicei tavakhoz. Arra emlékeztem, hogy ott voltunk tavaly ősszel. Na, végül leültünk egy padra és visszakerestem a blogban, és tényleg. Október 5-én itt voltunk. Bár más útvonalon érkeztünk, busszal közelítettük meg a helyet, de a parkon belül ugyanazt a kört írtuk le.
A fiúk megállapították, hogy könnyű nekem újat mutatni, úgyse emlékszem rá, ha már voltam ott.
Délután 5-re értünk vissza Skradinba. Majd onnan haza autóztunk. Útközben van egy tank emlékmű az út mentén, ahol Tomiék még megálltak Pepe örömére.
Otthon kipurcantunk és a könnyű vacsin túl már csak az esti társasjátékra maradt energia.
A reggeli kutyasétát ma Bandi vállalta. A nyugis reggeli után fél 11-kor úgy indultunk el, hogy az egyik időjárás-jelentés esőt írt, a másik nem. A másiknak akartunk hinni. Biztos, ami biztos alapon azért a kocsiba bekerült egy-egy esőkabát, a gyerekekre meg a pocsolyázós nadrág gumicsizmával.
Kocsival tőlünk szűk negyed órára van a Nemzeti Parknak az egyik bejárata, ahol több túra útvonal is van a Roški Slap (vízesés) körül. Itt kellett belépőt fizetni, amiért cserébe több jól kiépített túra útvonalat kaptunk.
A fő útvonal ezen a részen egy majd másfél kilométeres, emelkedő mentes kellemes kis séta út nagyon szép tájjal. Aztán a négy útvonal közül az egyiket nem ajánlották, mondván most az nagyon csúszós és se kutyával, se gyerekkel nem biztonságos. A harmadik, az egy 600 lépcsőből álló szakasz, ami jó magasra visz, hogy fentről is megcsodálhassuk azt a tájat amiről már lent tudtuk, hogy jól néz ki. Ezt bevállaltuk a könnyű másfél kilométeres sétánk mellé. A nap kisütött így a lépcsők megmászása közben nem csak a felfelé menettől izzadtunk. De ennek is tudtunk örülni, mert már hiányzott a napsütés.
A könnyű túra útvonal egy kört ír le, így a parkolóba érkeztünk vissza, ahonnan kis sétával még egy pihenő állomásra lehet tovább sétálni: kávé, tea, üdítő, szép kilátás.
Ezek után még autóztunk egy kicsit. Végül 4 órakor értünk haza. Úgy éreztük, hogy gyerekek-kutyák lefárasztva. Persze ez csak részben volt igaz.
Esztivel összedobtunk egy nagyszerű vacsit, majd este élveztük a háziaktól kapott szuper finom mini fánkokat a szintén háziaktól kapott vörös borral.
Miután a gyerekek elaludtak, gondoltuk bepótoljuk az elmaradt társasjátékozást és éjjel egyig rendületlenül nyomtuk.
Éjjel elég intenzíven esett az eső, ami a reggeli kutyaséta után megint eleredt. Így kényelmesre vettük és a délelőtt társasozással és kutyasimogatással telt.
Ebéd után még egy csendespihenőt is tartottunk, hogy a délutáni kirándulásra mindenki kipihenve induljon.
A házunktól elsétáltunk a közelben lévő Čikola Canyont felfedezni. Ádi tempóját kellett felvegyük, aki majd csak januárban lesz 2 éves. Viszont az 5 kilométeres oda-vissza út háromnegyedét saját lábon tette meg, az utolsó negyedben is csak azért kapott segítséget mert aggódtunk, hogy ránk sötétedik.
A kanyon rendkívül meredek, néhol a 170 méteres mélységet is eléri és 14 km hosszú, amit mi egy fenti pontról tudtuk megcsodálni. A kanyonon átmegy egy három szakaszból álló drótkötélpálya, amin át lehet csúszni a kanyon felett, de ezt most 2 kutya, 2 kisgyerek mellett mérsékelten lett volna szerencsés kipróbálni.
Visszasétálva a házhoz kicsit megpihentünk majd mindenféle maradékot megettünk vacsora gyanánt. Mire a gyerekek elaludtak addigra mi is.
Nem órára keltünk, bár az nálam semmit se jelent, mert 7-kor már indultam a kutyákkal sétálni a tegnap felfedezett közeli túra útvonalon. Éjjel esett és délelőttre is esőt ígért, így közel egy órát mentem velük reggel mialatt nem esett.
Reggeli után úgy vártuk az esőt, hogy leültünk társasozni. Meg előkészítettük Esztivel az ebédet.
Az eső végül nem esett, sőt ebédre kellemesen sütött már a nap is, így a kertben ebédeltünk.
Nagyon klassz kis kertünk van: be lehet állni kocsival, van medence, nyugágy, étkező rész, sütögető rész és még játszó sarok is. Mindenki élvezte a kert valamely részét.
Mivel a délelőtt ilyen nyugisabb volt, gondoltunk délutánra olyan programot csinálunk, hogy ebéd után a gyerekek a kocsiban tudjanak aludni. Trogir lett a célpont. Ugyan tőlünk bő egy órányira van, de az alvás időnek teljesen jó volt a srácoknak.
Trogirban a társaság egyik fele már járt, és kellemes emlékként élt a fejünkben, míg a többiek kíváncsiak voltak (jó, Pepe meg Ádi még ezt azért így nem tudta megfogalmazni, de mi ezt reméltük).
Trogir történelmi belvárosa az UNESCO kulturális világörökség része. Trogir egy aprócska sziget az Adriai-tenger partján, melyet a szárazfölddel és a mellette elterülő Čiovo szigettel is egy-egy híd köt össze. Tulajdonképp a sziget csak a történelmi óváros, ami kellemes sétával bejárható gyerekkel is és kutyákkal is. A parkolás a szigeten is megoldott, bár pofátlanul drága, míg a sziget előtti parkolok az út mentén valamivel olcsóbbak: Trogir szigeten 8-9 EUR / óra, a sziget előtt 6 EUR / óra. De összehasonlításként Šibenik (szintén tengerparti cuki város) óvárosában a parkoló csak 1 EUR / óra.
Azért is tudjuk ilyen pontosan az árakat, mert Trogir után Šibenik-be autóztunk, hogy ott vacsorázzunk. Odafelé menet kinéztem egy éttermet, aminek jó volt az értékelése és közel volt a parkolóhoz is és a parthoz is. Tavaly, amikor ősszel Boszniában voltunk az Ágiékkal, akkor egyik nap erre jártunk szintén, és ugyanígy egy kajálásra megálltunk. Vicces, de pont ugyanazt az éttermet néztem ki a neten (nem emlékeztem a tavalyi hely nevére), mint anno. És ma ugyanolyan jó választás volt, mint egy évvel ezelőtt!
Mi kicsit korábban indultunk, mint Tomi meg Eszti a két gyermekkel. Tulajdonképpen azt a kis malőrt leszámítva, hogy az első töltési ponton a kávézó részen ott felejtettem a hátizsákom benne az útlevelekkel és az aránylag sok euróval, egész könnyedén leértünk Horvátország déli felére, a Krka Nemzeti Parkba. Jól jött ki, hogy Esztiék később indultak, mert így amikor rájöttem (másfél órával később), hogy a hátizsák ott maradt, akkor ők még be tudtak érte ugrani, és elhozni.
Mi 5 óra körül érkeztünk meg az Airbnb-n keresztül foglalt házikónkba, ahol a szomszédban lakó háziak már vártak minket. Drinovci falu végén van a szállás, egy nagyon szép új házban. Még a kipakolása előtt elvittük a kutyákat sétálni, mert hosszú volt nekik is ez a 9 és fél óra út, még ha többször meg is álltunk. Mire visszaértünk meg kipakoltunk a kocsiból Esztiék is megérkeztek.
Ahogy megmutattuk Esztiéknek a bérelt házat meg is beszéltük, hogy olyan klassz, hogy ha egy hétig esik az eső és ki se mozdulunk, akkor is jó lesz ez a nyaralás.
Hoztunk vacsorának valót, amit Esztivel pikk-pakk összeraktunk, majd vacsora után a gyerekekkel játszottunk meg dumáltunk.
Még az egyik érdi kutyaséta során kitaláltuk, hogy a Plitvicei-tavak útba esik, sőt a szállástól csak egy órányira van hazafelé. Meg is beszéltük, hogy majd úgy indulunk el haza, hogy oda bemegyünk. Voltunk már mind a ketten, de vagy húsz éve meg gyerekként a szülőkkel. Utánaolvastam, javasolják, hogy vegyél előre jegyet mert óránkénti bontásban le van korlátozva, hogy hány ember mehet be. Mi persze azt gondoltuk, hogy októberben már a kutya se jár arra, így amikor szombat reggel ránéztünk a vasárnapi jegyekre, már csak reggel 7-re volt jegy. Rágódtunk rajta egy darabig, majd délután megvettük a kora reggeli jegyet.
Na ehhez viszont 6-kor el kellett indulnunk, így negyed hatkor keltünk. Meg még előtte éjjel kétszer a kóbor kutyánk miatt, aki szeretett volna egy kis figyelmet, így fél 2-kor és fél 3-kor is hosszas ugatással jelezte ezen kívánságát. Nem voltunk önfeledt boldogok…
A bosnyák-horvát határon legalább nem volt sor! Sőt, jó helyen tudtunk parkolni a Nemzeti Parknál és még nem volt ott sem tömeg. Egy négy órás túrát csináltunk, 8 kilométert mentünk. Több szempontból is jól sikerült, hogy ilyen korán kellett érkezzünk: ugyan reggel még kicsit csípős volt az idő, de a 25 fokban, csudi napsütésben a kutyáknak már sok lett volna ez a túra. Egyértelműen kevesebben vannak nyitáskor, kényelmesebben lehetett menni a kiépített pallókon.
Az első látvány, ami fogad a nemzeti parkbanAz egyik nagy vízesésPallók alatt – mellett mindenhol vízGyönyörű tavak Kora reggel nincsenek sokanSzépen kiépítve és jól kitáblázva mindenKisebb vízesés Srácokkal Mérsékelten sütött a napDe így is szépen tükröződött a vízen a sok faTükröződésŐszi színek A másik nagy vízesés Nagyon magas fák közöttKutyabarát hely, de csak pórázon mehetnek a kutyukNe kérdezd Bandi miért nem guggolt le. Ő sem tudja.Nem tudtam betelni a szépségévelFentről visszatekintve. Ott lent sétáltunk az elején.
Szóval a lényeg, hogy gondoljatok előre a belépőjegyre és vegyétek meg időben! Viszont fontos, hogy egy órás intervallum van rá, hogy az adott jeggyel bejuss a parkba, ha azt lekésted, akkor várnod kell, míg valaki más is lekési és lesz üres hely. Betartják hogy egyszerre (egy órán belül) maximum hány embert engednek be.
Nekem a gyermekkori és a húsz évvel ezelőtti emlékeim kicsit mások a Plitvicei tavakról, de mindenképpen szép még mindig. Ami nagyon jól van kitalálva, az az, hogy eleve két bejárat van, többféle hosszúságú túraútvonal van és a tömegek nem keresztezik egymás útját. Vagyis az egyes bejáraton bejött turisták nem mennek szembe a kettes bejáraton bement turistákkal, így elég kellemes volt. Akkor volt csak torlódás, amikor a kishajóval átkeltünk a tavon és egy hajónyi ember elindult ugyanabban az irányban. De aztán az is szépen szétszóródott.
Fél 12 volt mire elindultunk haza és majdnem 5 óra útidőt ígért a gps. Még volt egy kis zsemlénk reggel a szálláson, amit megcsináltunk szendvicsnek, na meg egy szuper ígéret András anyukájától, miszerint csülkös bablevessel vár minket haza, emiatt aztán hazáig meg se akartunk állni.
A kutyáink nagyon jól bírták minden szempontból: rengetegen odajöttek (leginkább ma), hogy hadd simogassák meg őket, de a buszozást is, a hosszú autóutakat is, a kóbor kutyákat is teljesen jól kezelték. Egyszer se éreztük, hogy kellemetlen vagy kínos lenne a viselkedésük. Hál’Istennek Pogo a kilométereket is jól bírta, nem fájlalta a lábát.
Boogie & Pogo
🇧🇦 Bosznia – véleményünk
Röviden: annyira nem érdekes, mint amennyire kényelmetlen (többször visszajött, hogy ez mégiscsak Balkán). Hosszabban: szép adottságai vannak a helynek, de nincs kiépítve, nincs ráköltve. Az Una nemzeti park klassz mert aránylag közel van, szép az Una folyó, de azért egy hétnyi program nincs benne, ráadásul kevés a kiépített túraútvonal. Kutyával a sok kóbor kutya miatt meg pláne macerás.
Mostar izgalmas, szép város, de az is max két napos város, ahhoz meg messze van.
Vélhetően Szlovénia egy újabb részének a felfedezésével jobban jártunk volna, de legalább ezt is megismertük. 🇧🇦
Mostarban ébredtünk, mi az Ágival ki is futottunk korán reggel a városba megnézni a reggeli fényben a város csendesebb, kevésbé nyüzsgő időszakát.
A boltok, éttermek még zárva.Öreg híd az óvárossalA híd egyik oldalaÉs a másik oldalaÖreg hídA délszláv háborúra emlékeztető kő a híd sarkábanMacskaköveken megcsillanó reggeli fényBelvárosban az egyik háború sorsára jutott épület
Még tegnap este ment a nagy tanácskozás, hogy hogy legyen a mai nap:
A, verzió: Elmegyünk a kétórányira lévő Szarajevóba, ahonnan szintén majd 5 óra a hazaút (Bihácsig). Ehhez akkor viszont érdemes lenne Szarajevóban szállást foglalni. De ahogy nézegettük a szarajevói látnivalókat, meg az időjárást, úgy döntöttünk, hogy a kutyák szempontjából nem ez a legjobb program.
B, verzió: El vagyunk még itt a környéken egy kicsit, majd hazamegyünk Bihácsra, végülis majd 5 óra az út.
C, verzió: Lemegyünk a tengerpartra, ami innen még egy óra, de akkor távolodunk Bihácstól. És össz-vissz 20 km-es a tengerparti szakasz.
D, verzió: Hazafelé valahol félúton megállunk kicsit túrázni… Ehhez az lenne az ideális ha nem ugyanazon az úton mennénk haza, mint amin jöttünk. Felvetődött Krka Nemzeti Park, ami ugyan már Horvátország, de irányban is van, meg az útlevelek is nálunk vannak. Szóval a D verzió győzött.
Így reggeli után összeszedtük magunkat és mielőtt neki vágtunk volna a két és félórás útnak azelőtt felmentünk a Fortica-ra, ami a Mostar feletti egyik hegy egy kilátóval a városra. 2020 telére készült el és 2021 tavaszán nyitott meg az úgynevezett skywalk.
Már a hegyre felfelé vezető úton megállapítottuk, hogy itt milyen jót szaladgálhatnának a kutyák, ezért amikor leparkoltunk, akkor először kis túrát csináltunk a kilátótól távolodva. Ahogy mentünk egy kisebb erődnek a romjaira bukkantunk. Mint utóbb kiolvastam az Osztrák-magyar Monarchia erődrendszerének egyik tagja az első világháború előtti időből.
Már a táj miatt megérteÉlvezték (nem a vigyázban ülést)Ők is élvezték (a látványt)RopiAz Osztrák-magyar Monarchia idejéből megmaradt erődInnen is szép a kilátás Neretva folyóra lehet rálátniA fal belülről Egy feljáró lehetett a felső szintre, de felső szint ma már nincs.
A Skywalkról nagyon szép a kilátás a városra, bár keresgélnünk kellett, hogy megtaláljuk az óvárost és benne az Öreg hidat.
MostarA kép bal oldalán az óváros.MiMivel felújítás alatt állt a felirat, így legalább nem állt előtte senki, csak a talicskát kellett levágni a képről.
Innen átmentünk Horvátországba, először Sibenik városába egy jó kis ebédre. A határon könnyen mentünk, nem volt macera. És ugyan későn végeztünk, mert fagyiztunk is, meg Ágiék a maradék tavalyi kunát beváltották euróra a bankban, de igyekeztünk a Krka Nemzeti Parkba még úgy odaérni, hogy az este 6-ig tartó nyitvatartási időn belül még meg is tudjuk nézni a parkot és benne a vízesést.
Bandi a srácokkal megy feltérképezni, hogy hol ebédeljünk.SibenikMár az ebéd utáni fagyivalSibenik óvárosKeskeny kikövezett utcákkal Azért a szép régi épületek mellett a szocreál is helyet kapott.Rendezett parkSrácok a parkban
A Krka Nemzeti Park egy erdős területen egy hosszú kanyon melyben több vízesésen keresztül jutunk el egy nagyobb vízeséshez. A park bejáratánál parkoló, és miután megveszed a belépőt egy buszra kell átülni. Kutyák jöhetnek, nem vacakolnak velük. A busz levisz egy durván szerpentines részen (ami nekünk lehet azért is tűnt durvábbnak a megszokottól, mert azon koncentráltunk, hogy a kutyák ne dülöngéljenek). Ahol a busz kitesz onnan egy könnyed két kilométeres túra a vízesés megtekintése. Ha több időd van, akkor egy hajós útra is befizetheted magad és akkor egy másik vízeséshez is elvisznek.
Pogo nem stresszelte túl a buszozást (sem), míg Boogie és Ropi azért figyelt, hogy most mi következik.Így van kiépítve a zöldben az út.Pogo nézi a halakat.Rajtunk kívül már egész kevesen voltak a parkban.Srácok Készült olyan kép is, ahol héten vagyunk, csak hát nem lett jó. Krka NPTöbb oldalról is ráláttunk a vízesésre.Krka NPTöbb részen telis tele volt virágokkal a parkEsti fénybenArra a hídra mi is lementünk a végén.Boogie is élvezteA hídról Krka NPKrka NPA kacsák a víz miatt mentek be, a kutyák meg a kacsák miatt mentek volna…
Azért ez a sima kis két kilométeres séta az oda-vissza buszozással 20 euro / fő, míg a hasonlóan szép és kiépített Strbacki Buk az Una Nemzeti Parkban két nappal ezelőtt ingyenes volt.
Konkrétan az utolsó busszal jöttünk vissza és majdhogynem mi kapcsoltuk le a villanyt a nemzeti parkban negyed 7-kor, mikor szinte utolsóként eljöttünk.
Innen egy két és fél órás autókázás várt ránk, aminek csak az első harmada volt autópálya, utána kanyarogva hegyre fel-le, majd egyszer csak a senki földjén találtuk magunkat, egy kivilágítatlan szakadt úton. Hamar ellenőriztük, hogy ez most biztos e, mert olyan valószínűtlennek tűnt. De egyértelmű volt, hogy ha nem erre megyünk, akkor a fél világot megkerülve jutunk el Bihácsra. Mellettünk magas fenyvesek, mukk sötét, “kihalt itt minden” életérzés, amikor egyszer csak egy falu tábla figyel minket az út szélén, jelezve ez itt Mazin. Úgy igazából nem is értettünk ezt a tábla dolgot, mert az “autóút” pont ugyanúgy folytatódott a semmibe. De végül megláttuk azt a nagyjából négy mazini házat, amiben fények jelezték, hogy itt élet van, kérem szépen!
Nagyjából 30 kilométert tettünk meg ezen a fantasztikus úton: Bandi erősen kapaszkodva a kormányba én meg a biztonsági övbe. Innen egy jobb minőségű kivilágítatlan út várt minket köddel tarkítva a tájat.
Most másik irányból közelítettük meg a szállást (délről), és az Una folyó túlpartján nagyon sok helyen már horvát a föld, de most kiderült, hogy van hozzánk egész közel egy másik határ: kevesebb mint 4 kilométerre.
Ahogy közelítettünk az jutott eszünkbe, mi van ha csak este 8-ig van nyitva a határ, hiszen ez egy annyira forgalom mentes, kicsi úton van. Konkrétan az autópálya óta 2 nyulat láttunk, 2 cicát és egy nénit. De nyitva volt a határ és este 9-re haza is értünk!
BandiBorso utazik 