2026. február 13. péntek

A nyugodt, késői reggeli után 11-kor vágtunk neki a napnak. Hell-Bourg falucska felé vettük az irányt, ami a sziget keleti oldala felől közelíthető meg. A fővároson átvivő péntek délelőtti forgalommal ez az út majd két órába tellett. De végülis nem sietünk.

Hell-Bourg környékén vízesésből annyi van, hogy az ember térképpel a kezében is zavarba jön. Három különböző túra útvonalat néztünk ki. A terv az volt, hogy a falu túl oldalán kezdünk, és a Trois Cascades (Három vízesés) felé indulunk. Ehhez képest megálltunk egy fotóra, ahonnan egy másik kinézett vízesés túraútvonala indult. Oké, 8 perc séta a Cascade Blanche, és ott is vagyunk a vízesésnél, akkor menjünk. A fényképezőgépen és a telefonokon kívül semmit nem vittünk magunkkal, pedig a kocsi tele van mindennel, ami egy túra során kellhet. De gondoltuk ez oly gyors lesz, feleslegesen nem cipelünk semmit.  Gábor ráadásul flip-flopban volt. A 8 percből lett 10-12 perc, amikor találkoztunk az első emberrel, aki biztatott minket, hogy menjünk csak tovább, már csak fél óra. Az ő fél órája nekünk inkább 55 perc volt… A tegnapi dzsungelhez képest annyi volt a különbség, hogy itt volt ösvény. De az ösvény egy durván meredek, kaptatós túraútvonal, néhol a fák gyökerei adták a kapaszkodót, néhol meg az oldalról belógó növényzetbe kapaszkodva egyensúlyoztunk. A talpunk alatt a nagyobb és kisebb kövek, a fa deszkával kiépített lépcsőfokok és újfent a fák gyökerei jelezték az ösvény irányát.

Gábor úgy nyilatkozott, hogy ő ma akupunktúrás kezelést kapott a flip-flopon keresztül. 

Amikor megláttuk a vízesést a túlpartról, azonnal megszületett a klasszikus gondolat: Csak át kéne menni a folyó túl oldalára, közelebb kerülni a vízeséshez. Ehhez az is hozzájárult, hogy láttunk embereket szemben a vízesés alatt egy szikla darabon. Elindultunk a folyó mentén a köveken, kisebb sodrású, sekélyebb részt keresve. Közben felbukkant egy tőlünk idősebb fazon de elég intenzív tempót nyomot és láthatóan tudta, hogy merre megy. Bandi próbálta követi, de az emberünk egyszer csak eltűnt, mint a dzsungel szelleme. Visszább mentünk, majd Bandi egy ponton átkelt a vízen, hogy felfedezze a túl oldalt, mert nem feltétlenül tűnt járhatónak. Gábor meg Orsi leült egy-egy nagyobb kőre, én meg kettejük között dilemmáztam, hogy leüljek, vagy se… mindezt nyilván egy billegő kisebb kövön, ami megunta, hogy billeg alattam és ledobott magáról. Popsival a vízben landoltam. Gábor ezen a ponton megjegyezte, hogy a tegnapi blogba se írtam bele, hogy tegnap is beleestem a vízbe. Persze, mert csak én estem bele. 

Bandi visszaért, és mivel nem találta meg a száraz, királyi utat a túloldalon, így elengedtük a “közelebb kerüljünk a vízeséshez” projektet. Elindultunk vissza, leérve a parkolóba csapzottan, izzadtan, szomjasan, kissé viseltesen. A nyolc perces túra majd két órás lett. A parkoló melletti kis étteremben a délutáni órákban rajtunk kívül senki nem volt. Két nagy víz és mindenkinek egy friss gyümölcs koktél életmentőnek bizonyult. Fél óra pihenő segített egy kicsit mindannyiunknak. 

Délután fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy a következő, amit megnézünk az maga Hell-Bourg legyen. 

“Hell-Bourg – Réunion szívében, mint egy titokzatos kreol mesefalu” – írja az internet. Ez a hegyi falucska a Cirque de Salazie mélyén, Réunion sziget belsejében található, kb. 930 m-rel a tengerszint felett – friss hegyi levegővel, esőerdőkkel, vízesésekkel és kreol építészettel körülvéve. 

A helyet Adrien Pignolet de Fresnes és Adam de Villiers fedezte fel 1832-ben, miután termálforrásokra bukkantak itt – a vizet hamarosan terápiás célokra kezdték használni, és a partvidék gazdagabb társadalma üdülőhelyet épített ide. Bár a források mára eltűntek, a falucska hangulata megmaradt: különleges színes kis házak, gondozott kertek, barátságos utcák, kedves emberek. Egy kis kávézóba beültünk kávéra, teára és egy falat sütire, hogy vacsi és sötétedés előtt még a Trois Cascades teljesítéséhez energiát gyűjtsünk.  

Trois Cascades-hez a falu végéből indul egy túra útvonal. Nem hosszú túra, mert nincs egy kilométer se, de végig olyan meredek, hogy azt hiszed három kilométert mentél. Amikor felértünk a mérsékelten jól jelzett túraútvonal végére, akkor pont ugyanaz történt, mint az előző helyen, miszerint rajtam kívül mindenki meg volt győződve, hogy itt lehet tovább is menni. Tényleg lehetett, csak akarni kellett. Olyan hatalmas bambusz csomókon keltünk át, amilyet életemben nem láttam még. Feljutottunk egy olyan pontra, ahol megint vízen átkelve lehetett még pár métert megtenni azért, hogy aztán a jéghideg vízbe bemártózva az izzadt, ragacsos testünket felfrissítsük. Én hagytam, hogy ezt a többiek gyakorolják, inkább őriztem a hátrahagyott hátizsákokat és száraz ruhákat. Visszafelé pont ugyanolyan meredek volt, és ugyan gyorsabb, de nem könnyebb. 

Mire leértünk már éhesek voltunk rendesen. Hell-Bourgban a Villa Marthe kreol étteremet néztük ki, még a délutáni séta alkalmával. Nem volt kérdés, hogy oda ülünk-e be. És milyen jól tettük. Nagyon finom volt a vacsora.

Közben pedig ránk sötétedett és megéreztük, hogy a keleti oldala a szigetnek valóban hűvösebb. Persze ez annak is köszönhető, hogy magasan voltunk, de erre a részre 5-6 fokkal hűvösebbet ír estére – éjszakára, mint a mi nyugati oldalunkra. Hazafelé beszélgettünk, hogy milyen jól jártunk, mert mégse kapott el minket eső, pedig arra az oldalra azt is sűrűbben ígéri és ma délután 3-tól azt is jelezte előre. Aztán ahogy közeledtünk a szállás felé egyértelművé vált, hogy ma az eső a mi oldalunkat mosta, mert még vizesek voltak az utak és elég nagy pocsolyák álltak az út szélén.

Este 10 volt mire hazaértünk, de akkor még a kemény mag ivott egy rumot kilépőnek. Én gondoltam inkább megírom nektek a blogot.