Kialudtuk magunkat és kihasználtuk, hogy a reggeli 10 óráig tart. Utána muszáj volt összepakolnunk, mert ez volt az utolsó napunk Hanoiban.
Amikor kijelentkeztünk a szállásról a csomagjainkat ott hagytuk és még tettünk egy kört a város őrült forgatagában.
A kis tó mentén ma megint lányok fotózkodttak. Nem tudtuk eldönteni, hogy ma újra készülnek a képek, amiket 2 napja készítettek (tudomásunk szerint a végzős diákok az iskolai évkönyvbe), hiszen ma szép idő van és süt a nap, vagy ez különben is egy fix szokás náluk.
Majd beneveztünk arra a szendvicsre, amit Dani mutatott nekünk, a Binh mi-re. A hanoi utunkat egy jó masszázzsal zártuk. Este 7 órakor indult volna a repülőnk át Saigonba, mai nevén Ho Chi Minh városba. Ahhoz, hogy a belföldi fapados járaton a nagyobb bőröndjeink is feljussanak a gépre egy magasabb kategóriájú jegyet kellett venni (jobban mondva a legmagasabbat). De olyan minimális volt a jegyár különbség, hogy nem is gondolkoztam rajta sokáig. Ehhez a jegyhez viszont járt minden. Amikor feladtuk a bőröndöket jelezték, hogy elsőbbségi bejutás kaptuk a biztonsági részen, majd menjünk a légitársaság VIP várójába. A váróban kajával fogadtak, hamar eltelt a várakozási idő. Késett a gép közel egy órát, de amikor elkezdték beszállítani az utasokat és mutattuk a beszálló kártyáinkat félreültettek minket azzal, hogy jön majd értünk a privát busz. Mikor már mindenki sorban állt a buszhoz, akkor minket négyünket kézen fogtak és lekísértek egy kisbuszhoz, azzal pedig kivittek úgy a repcsihez, hogy biztosan mi szálljunk fel elsőként. Végül kiderült, hogy az első 3 sorban csak mi ülünk. Gábor szerint tuti megvettem az első három sort. Ehhez a jegyhez járt kaja is a gépen, sőt 3 különbözőből lehetett választani.
Este 10 óra volt mire landoltunk, 11 mire kijöttünk a reptérről, hogy a szálláshoz kapott transzfer felvegyen minket.
Egy Airbnb apartmant béreltünk két hálószobával a belváros szélén, a Saigon folyó partján egy 45 emeletes épület 36 szintjén. Iszonyat pazar kilátással a 9,4 millió fős városra.
Az, amikor az ember egy hajón ébred a világ nyüzsgésétől és hangos zajától távol, a semmi közepén, de mégis a természet csodálatos és leírhatatlan szépsége között, az nálam a top tízes pillanat. Se net, se térerő, emberek is csak mértékkel, viszont a szemünk előtt a világ csodája, amiben gyönyörködhetünk. Fel se kell kelni, mert a lábunk előtt lévő szoba ablakából már ott vár minket a látvány mikor kinyitjuk a szemünket. De azért, hogy az enyhén borús, felhős égen mérsékelten átszűrődő napfelkeltét megpillantsuk inkább felkeltünk reggel 6-kor és felmentünk a hajó tető teraszára.
Korán kaptuk a reggelit, hogy aztán reggel 8-kor már kint biciklizhessünk Cát Bá szigetén, betekintve az egyik helyi falu életébe. Egy emelkedőkkel színezett 5 kilométert tekertünk, bivalyt néztünk, helyi töményt kóstoltuk, virágot néztünk a mező mellett, kutyákkal barátkoztunk…
Mikor visszatekertünk a hajóhoz összepakoltunk, és kijöttünk a szobáinkból, hogy a személyzet rákészülhessen a következő csapatra. Míg mi a tájban gyönyörködtünk az ebéd is elkészült.
A kikötőbe délben szálltunk ki, ahonnan bő 4 óra lett volna a visszaút Hanoiba, ha nem késik 40 percet a busz. Na és aztán az se javított az időn amikor egy nőt elsodort a busz… Ez konkrétan úgy történhetett meg, hogy a gyalogosok az úttestre kényszerülnek majd mindig, vagy mert nincs járda, vagy mert a járdát teljesen másra használják: parkolnak rajta, vagy motorral közlekednek a járdán, de sok esetben az árusok és portékáik foglalják el a helyet. Így aztán a busz a szűk úton evickélt a szembejövő forgalom és a mellette haladó gyalogos forgalom között, de nem volt teljesen sikeres a történet. Szerintem a sofőr észre se vette, csak a nő a családjával volt, akik elkapták, hogy ne essen el majd erős kiabálásba kezdtek, jelezvén a sofőrnek, hogy mit gondolnak. A busz megállt, a sofőrünk lelkiismeretesen bocsánatot kért (nem értettük, de így értelmeztük a jelenetet), majd a nő fia olyan szinten kezdett el kötözködni, ordibálni, hogy a családjának kellett lefognia. Végülis a balesetes nő védte a sofőrt. Na ezzel is elment vagy 10 perc, de aztán megoldódott a feszültség és tovább robogtunk. A nőnek különben láthatóan nem lett baja.
Hanoiba visszaérve felfrissítettük magunkat, majd egy vacsorával indítottuk az estét. Visszamentünk abba az étterembe, ami eddig a legjobban tetszett nekünk arra gondolva, hogy volt azon az étlapon még sok olyan étel, amit nem próbáltunk ki.
Ház specialitása: rizstésztába tekert gombás cuccVietnámi tavaszi tekercs: rizstésztába tekert rákTavaszi tekercs csípős mártással Medúza salátaLazac rizzselTengeri sügér mangó chatney-val és vanília szósszalSteak hús borsmártással, kókuszos rizzsel és zöldségekkel Vietnami 5 szósz oldalasBanános palacsinta (a banánlevéltől zöld a palacsinta)Ragacsos rizs joghurttal, fagyival és gyümölccsel
Péntek és szombat este van a városban éjszakai piac, ami ráadásul tök közel van hozzánk. Oda-vissza végigjártuk, néhol megharcolva a tömeggel, alkudozva mindenen vásárolgattunk.
Egy koktéllal zártuk az estét majd fél 12 körül hazabattyogtunk a szállásra.
A szállás kényelmes, a reggeli ázsiai: sokféle, különféle módon elkészített zöldség, tojás, rizs. Gyümölcsök, minimális sajt és felvágott, na meg pékáru. 10-ig van reggeli, mi még épp elértük. Gáborék inkább aludtak.
A környékünket jártuk be délelőtt:
A mi utcánkra merőleges utcában, az óvárosban ugyan, de ahhoz képest egy nyugodt részen található Hanoi utcai művészete, néhány falfestmény, amely a város régi világát próbálja megmutatni. A Phung Hung utca falfestményeit egy közösségi művészeti csere program keretében vietnami és koreai művészek készítették 2018-ban.
A festmények az ezer éves Hanoi hagyományos és kulturális értékeit emelik ki, helyi árusokról, virágot szállító nőkről, utasokkal csilingelő villamosokról és egyebekről mesélnek, mintha a múlt kéz a kézben járna a jelennel.
Az út mentén már a jelenben vagyunk: millió motor parkol egymás hegyén-hátán, közben a járdát motorral is használják, és az út túloldalán az utcán árulják a fényes barnára sült kutyahúst. Beleborzongok.
Vietnámban idén január 29-én ünneplik a Holdújévet, a Tet ünnepét. Ez az időszak már a készülődés időszaka. A vietnamiak úgy tartják, hogy a kutya hús fogyasztása újévkor elűzi a balszerencsét.
Különben járda, vagyis az a hely, ahol a gyalogos biztonságosan közlekedhet Hanoi belvárosában nem igazán ismert. Egyéb funkciókat tölt be: az árusok mindent oda pakolnak ki, de olyan szinten mintha az a bolt része lenne, majd az áruk közé beülnek várva a vevőket. Ha nem bolt van az utcában, hanem kifőzde vagy kávézó, akkor a viccesen kicsi asztalok és székek vannak kint várva az éhes vendégeket. Így aztán a gyalogos az egyébként is idegbeteg módon közlekedő motorosok és autósok között gyalogol az úttesten…
Már tegnap este is hamar kiszúrtuk (nem lehet nem észrevenni), hogy minden utcai kajálda, ami lehet étterem is és kifőzde is, apró méretű (amolyan óvodai) műanyag székeket és asztalokat tesz ki étkezésre invitálva az utca emberét, legyen az helyi lakos, vagy bevállalós turista. Na de miért is kicsik az asztalok és székek?
Észak-Vietnam és Dél-Vietnam 1976-os egyesítése, valamint a Doi Moi 1986-os gazdasági liberalizációja előtt Vietnamban nem lehetett magánvállalkozás, sem személyes tőke felhalmozása. Például a kormány biztosította a polgároknak azt az anyagot, amelyből saját maguk készíthették el a ruháikat. A gazdaságok és gyárak kollektív tulajdonban voltak, és a kormány irányítása alatt álltak.
Ebben az antikapitalista és vállalkozás ellenes légkörben az emberek a túlélés érdekében feketepiaci vállalkozásokkal próbáltak meg extra pénzt keresni, ilyen volt például a helyi kifőzde. Illegális és kockázatos volt vállalkozásba kezdeni mert az ember cuccait bármikor lefoglalhatták. Az apró műanyag székek és az apró asztalok könnyen és gyorsan összeszedhetőek, bevihetőek voltak az üzletbe, illetve ha netán lefoglalták, akkor nem egy értékes asztalt vittek el. Ma már ez csak egy örökölt gondolkodásmód, de a szokás erősen megmaradt.
Délben megálltunk egy egg coffee-ra, avagy tojás kávéra. A kávé krémességét cukorral felvert tojássárgájával érik el, igazi vietnami különlegesség. Kifejezetten laktató, édes. Közben a Gáborék is előkerültek így innen már együtt ment a csapat.
Az óvároson keresztül elmentünk a Hoan-Kiem tóhoz, ahol éppen rengeteg végzős diáklány szépen felöltözve az iskolai évkönyvhöz fotózkodott.
A 12 hektáros tavat Hanoi szívének tekintik, a nyüzsgő város közepén egy olyan pont, ahol kicsit le lehet lassulni.
A francia negyeden át az operaház mellett elhaladva betértünk ebédre a Luk Lak nevű étterembe, ahol kifejezetten jót ebédeltünk.
The Note Cafe nevű helyen ittuk meg a délutáni kávénkat, ami arról híres, hogy a kávé mellé kapsz egy matricát is, amin üzenetet hagyhatsz és bárhova felragaszthatod. Így aztán a kávézó telis tele van kis jegyzetekkel, üzenetekkel.
Még céltalanul csavarogtunk, hogy aztán a Vonat utcát akkor nézzük meg, amikor menetrendszerinti időben jön a vonat. Az utca velünk párhuzamos, első utca. A Train Street vagy „Vonat utca” az egyik legnépszerűbb turista látványosság Hanoiban. Az egyvágányú vonatsín mindkét oldalán kb. 1 méter távolságban keskeny, szorosan, egymás mellé épített lakóépületek találhatók. Igazából a vasúti sínek az itt lakó családoknak a hátsó udvarai, ahol a vonat naponta néhányszor elrobog. Az itt élők abból élnek, hogy ilyenkor a turistákat leültetik és itallal kínálják.
Az esténként pedig ma is egy tökéletes masszázzsal zártuk.
2002-ben, amikor Bandival kezdtünk alaposabban megismerkedni, hamar kiderült Bandi egyik legfőbb utazási vágya: Vietnam – Laosz – Kambodzsa hármas.
Úgy tűnik eljutunk egy részébe így 23 év után. Tulajdonképpen már többször elkezdtük szervezni, csak valami mindig közbe szólt. Legutóbb tavaly év elejére terveztük és a tervek szerint Szécsiékkel mentünk volna. Sajnos akkor az mégse lett jó nekik, így inkább elnapoltuk az utat, hogy aztán idén együtt mehessünk.
A repülő járatot hosszan keresgéltük. Időben is és árban is a Turkish Airlines bizonyult a legideálisabbnak. Isztambuli átszállással a menetidő 13,5 óra Budapest-Hanoi között.
A Budapestről Isztambulba induló járat este 8-kor kellett volna felszálljon, de már a repülőtérre beérkezve láttuk a járatok kiírása között, hogy 15 perccel előbb tervez indulni. A csomag feladáskor a néni még külön kihangsúlyozta, hogy meddig kell a kapuhoz érjünk, mert bizony itt tényleg előbb fog felszállni a gép.
Vietnamba szükséges vízum, amit online lehet intézni, és már Budapesten a bőröndök feladásakor ellenőriznek is.
Valóban előbb is indultunk. Csalóka, mert a 2 órás menetidőből másfél óránál landol a gép, azt hiszed Oh, mindjárt kiszállok, de olyan nagy a reptér, hogy az a fél óra eltelik a gép bolyongásával. Amit aztán mi is folytattunk a terminálban való bolyongással.
Az éjszakai repülésnél azt gondolod, hogy milyen klassz lesz, hiszen simán átalszod az időeltolódás miatt megrövidült éjszakát és újult erővel landolsz egy új világban. Nem. Lássuk be a repülőgép ülései nem alkalmasak pihenésre. Na de hát valamit valamiért. (Pedig én még tudtam aludni…)
Szóval, Hanoi és Budapest között 6 óra időeltolódás van, így amikor negyed órával előbb landoltunk, akkor otthoni idő szerint délelőtt negyed 10-volt, nekünk viszont már délután negyed 4. A vízum és útlevél ellenőrzés több mint egy óra volt, majd a szálloda által küldött sofőrrel elindultunk a helyi Vecsésről Hanoi belvárosába.
Vietnam fővárosa nem a legnagyobb város az országban, de így is 8,5 millió a lakosság száma. A mi szállásunk az óváros szélén, de a belvárosban van. Ahogy haladtunk a repülőtérről a város irányába, néztük a keskeny, nem túl meggyőző építészeti “csodákat”, felmerült bennünk a kérdés vajon milyen is lesz a szállásunk. Nagyon jó helyen van, bent a nyüzsgés közepén, sok minden séta távolságra. És kifejezetten szép az épület, meg rendezett.
Pár nappal ezelőtt láttam az Instagramon, hogy Dió Dani a barátnőjével Hanoiban van. Írtam neki és természetesen az volt az első program, hogy összefutottunk miután leraktuk a csomagjainkat és kicsit felfrissítettük magunkat. Így hatosban vágtunk neki az óvárosi céltalan bolyongásunknak. Jobban mondva a cél az volt, hogy vacsorázzunk egy jót.
Dani megmutatta nekünk a kedvenc szendvicsezőjét előétel gyanánt. A Bánh Mi egy minden sarkon kapható ropogósra sütött mini baguette, amit hosszában kettévágva különböző húsokkal, zöldségekkel és öntetekkel töltenek meg. Ők kipróbáltak egy jó párat az elmúlt napokban, így már bizton állította, tudja melyik a legjobb. Szuper finom volt, kettesével ettünk egyet, mondván még valahova beülnénk főtt ételt enni.
Tovább sétálva az őrült forgalomban, ahol három motorra jut egy autó és rengeteg ember, megküzdöttünk és egyben meg is tanultuk a zebra mentes úttesten való átjutás módját: menni kell határozottan egyszerre, kezet feltéve, jelezvén, hogy Köszi! Mert megállni senki sem fog magától, mondván: “Ni-ni! Egy gyalogos az út szélén.” De ha elindulsz, akkor legalább lassítanak. Folyamatosan dudálnak, de szerintem inkább jelzés értékkel (kanyarodni fogok, vagy gyere), nem bosszankodva, anyázva.
Az ország vékony hosszú területe kb 331 ezer négyzetkilométer, vagyis alig kisebb, mint Németország, lakossága pedig már meghaladja a 100 milliót. Jelenleg a világ 16. legnépesebb hazája. Az északon fekvő Hanoiban tél lévén napközben 20-22 fok van, este lehűl 17 fokig. Kifejezetten kellemes, pláne az otthoni télhez viszonyítva.
Végül Dani javaslatára Duong’s étterembe ültünk be, ami egy Michelin csillagos helyi kis étterem. Minden nagyon finom volt, nem csalódtunk.
Iszonyat nagy élet volt a belvárosban, amolyan kedd esti buli hangulat. Még a csavargás mellett beültünk egy helyre inni meg beszélgetni, aztán Daniékat spontán haza kísértük, majd mi is visszamentünk a szállásra, ami csak 10 perc sétára van. Ekkor már majdnem este 10 óra volt, de kitaláltuk, hogy milyen jól esne még egy masszázs a repülőn töltött éjszaka után. Az utcánkban lévő szalonban örültek nekünk, hiába tervezték a zárást fél órán belülre, lelkesen fogadtak minket és alaposan megmasszíroztak mind a négyünket. 11 óra után értünk a szállásra, hogy lepihenjünk.
BandiBorso utazik 