2026. február 16. hétfő
Késői reggeli, nyugis délelőtt, tengerpart, napsütés, olvasás, koktélozás.
A mellettünk lévő telken – pontosabban kettővel arrébb – egy iskola van. Az iskolaudvar végéből közvetlen lejáró vezet az óceánhoz. Szinte minden tanítási nap a parton indul: a gyerekek egy kijelölt szakaszon úszásoktatással és játékkal kezdik a napot, kihasználva a meleg óceán minden ajándékát.






Bevallom, ha én is ilyen környezetben jártam volna általánosba, lehet, hogy egészen másképp emlékeznék az iskolás évekre…
Olyan komótosan telt a délelőtt, hogy arra gondoltam, írok egy kicsit a szigetről és az eddigi tapasztalatainkról – holnap úgyis továbbállunk.
Mindenhol azt olvassuk, hogy áprilistól decemberig ideális ide utazni. A ciklonidőszak vége, valamivel csapadékosabb hónapok. Hasonlót olvastunk anno a Seychelle-szigetek kapcsán is. De mit jelent ez a valóságban? Nem süt minden nap minden órájában a nap, és néha elered egy frissítő zápor. Ami egyébként kifejezetten jól esik a 28–30 fokos melegben. Őszintén? Szerintem sokkal jobb egy szürke, eseménytelen februárt lecserélni erre a nyárias levegőre, mint az otthon is kellemes tavasz végét vagy a nyarat. Ráadásul ilyenkor a turistaforgalom is visszafogottabb. Egy apró praktikus tanács: érdemes minimális francia nyelvtudást összeszedni indulás előtt, vagy legalább jól tudni mutogatni kézzel-lábbal.
A sziget minden tekintetben kellemes és rendezett, mégis megőrizte a természetességét. Az utak meglepően jó minőségűek, sok a szerpentines szakasz. A túraútvonalak csak minimálisan vannak kitáblázva – nincsenek szélesre taposott ösvények, meghagyták a zöldet, a burjánzó növényzetet, a becsüngő vadvirágokat.
A tengerpart sem a klasszikus, hófehér homokos képeslapvilág. Inkább elhalt korallokkal tarkított, vadabb, természetesebb. És mégsem érzem azt, hogy „rendet kellene rakni”. Márpedig ha én nem érzem…
Sehol egy eldobott szemét. Látszik, hogy vigyáznak a szigetre, és tisztelik azt. Jó érzés itt lenni.
A kreol és francia konyha találkozása meglepően harmonikus – gasztronómiai csalódás egyáltalán nem ért minket.
És ami sokaknak fontos kérdés: a sziget biztonságos. Nyugodtan lehet jönni-menni, barangolni.
Délután három körül összeszedtük magunkat, hogy az utolsó napunk mégse csak a szállodáról szóljon. A cél a Bassin du Bras d’Oussy volt, 34 km-re. Mivel azonban felfelé, a sziget közepe felé tartottunk, az út több mint 50 percet ígért. Amikor már csak 11 km volt hátra, egy járatlan útra tévedtünk. Meglepő módon Bandi megállt, és nem hajtott bele azonnal a „majd lesz valahogy” kategóriába. Jól is tette.
A semmiből egyszer csak visszajött egy autó, benne egy kis család. Az anyuka vezetett, lehúzta az ablakot, és angolul megkérdezte, mi járatban vagyunk. Netán mi is a folyóban szeretnénk fürdeni?
Amikor mondtuk, hogy igen, csak annyit reagált:
– Oh là là! Akkor kövessetek minket!


Egy darabig mentünk utánuk, de végül mégis elköszöntünk. Nem teljesen ilyen élményre vágytunk, inkább továbbindultunk felfelé egy kilátóhoz.
A gond csak az volt, hogy mire felértünk, tejfehér felhőbe burkolózott minden. Vártunk egy kicsit, hátha kitisztul, de az éhség győzött, így inkább visszagurultunk a városba.












A „mi kis belvárosunkban” kinéztünk egy éttermet – és persze, a nap addigi logikájához hűen, végül nem oda ültünk be vacsorázni.

















Ez volt az első este, hogy egészen értelmes időben visszaértünk a szállásra. Lementünk a bárba, és a kellemes, meleg szellőben társasoztunk egy jót.
Pont olyan estét kaptunk, amilyet az ember egy ilyen szigeten elképzel.





































































































































































































































