Portugália – 8. nap

2025. október 13. hétfő

Felhúztam este az órát, reggel 7-re.  Szerettem volna korán kimenni a városba, hogy a turista csoportok előtt meglessem, lefotózzam Óbidos üres utcáit. Nem aludtam túl jól, sőt elég keveset sikerült aludni, így nem is emlékszem az óra csörgésére. Fél órával később viszont kipattant a szemem és rájöttem, hogy dolgom van. De mielőtt elindultunk volna még megreggeliztünk. Negyed 9 körül nem volt  senki az utcákon, csak 1-1 utcaseprő köszönt ránk, hogy Bom dia! Élveztük, hogy egy időre miénk a város, ahol várhatóan egy óra múlva már a busszal érkező turisták kóstolgatják majd a meggylikőrt. 

Így is volt, 9 órától folyamatosan érkeztek a népek. Mi addigra már a várfalon sétálva gyönyörködtünk a napsütéses hétfő reggelben. Elkortyoltunk egy kávét, kijelentkeztünk a szállásról, majd elhagytuk az óvárost és vele együtt az egyre sűrűsöd forgatagot. 

Porto felé vettük az irányt. Az autós utazásban azt szeretem, hogy be lehet iktatható egy-egy spontán programot. Mi Aveiro-t szúrtuk be programnak. 

Aveiro egy 80 ezer lakosú város a Centro régióban, az Atlanti-óceán partján, Lisszabontól északra, Portot meg délre. Az Aveiro-laguna mentén elterülő város, amely a csatornái és különleges vízi útjai miatt Portugália Velencéjeként is ismert. 

Aveiro más mint az előző két városunk volt: egy-egy szép régi, csempével díszített ház mellett az újabb építésű épületek váltakoznak a belvárosban. A város igazi karakterét inkább a szélesebb, tágasabb utcák, a vízparti sétányok, és a csatornákon ringatózó moliceirók – ezek a hagyományos, festett csónakok, amelyek elsőre hasonlítanak a gondolákhoz, de befogadó képessége nagyobb – adják. A város forgatagán is érezhető volt, hogy ez már egy nagyobb város. A belvárosi séta közben elmerültünk a részletekben: a csempézett homlokzatokban, a kis ajándék boltok portékáiban, és a kávézók teraszairól kihallatszó beszélgetésekben. Kedvet is kaptunk mindeközben egy ebédre. 

Aveiroból úgy akartunk tovább indulni, hogy a hétfő, munka utáni portói dugót megússzuk. 4 óra után nem sokkal már a belvárosi apartmanunkban voltunk. Illetve csak én, mert Portoban nem állsz csak úgy meg a kocsival. A szűk belvárosi utcákon erre nincs hely. Ezzel különben számoltunk, így kinéztem előre egy parkolóházat a közelben. A ház előtt, amiben a szállásunk volt Bandi csak kidobott az összes csomaggal, és ő már “futott” is tovább. Na most ez kb így nézett ki: kipattantam a kocsiból egy gurulós nagy bőrönddel és két kicsivel, hátizsák, fotós táska, laptop, meg a levetett pulóverek és a félig megivott colás üveg a kézben. Nyilván a mi utcánk olyan meredek, hogy alsó hangon 16%-os emelkedő van benne (és ez Portoban nem egyedi), így a bőröndök elindulnak a macskaköves szűk utcán ha akarod, ha nem. Közben jön másik autós, aki a környéket jobban ismeri, így eggyel gyorsabban megy, mint kéne. Két bőrönd még befért úgy a résnyi kapualjba, hogy vízszintes állapotban legyenek, a harmadik meg simán el van kézben… (alig van 5 különböző motyó már a nyakamban). Fogadó ember nincs, az már nem divat. Előre elküldték a kapunyitó kódot, valamint egy weboldalt amin csak 2 gombnyomás és nyílik a kapu. Jó, de melyik kettő gomb? Oké, akkor legyen a kód, de hova kell beütni? Közben újabb autó suhan el a hátam mögött, igyekszem behúzni a fenekem. Kód meg van, 5 másodperc és nyílik a kapu a kattanó hang után. Csomagokat egyesével behúzom, de nem jutok messze mert újabb zárt ajtóba ütközöm… végül egy másik bérlő segít, aki éppen haza érkezik. Mindeközben Bandi a forgalommal és a parkolóházzal küzdött meg. 

Ezek után, hogy mindketten túlestünk a nagyvárosi lét első vízkeresztségén elindultunk az óvárosi részbe, aminek a szélén vagyunk. Ezek után a nyugalmas napok után Porto hirtelen kicsit sok volt, fel kellett venni a fonalat. Kapkodtuk a fejünk, hogy minél többet lássunk az épületekből, a város hangulatából. Az óvárosi rész a Douro folyó egyik partján terül el, ahol a folyó feletti hídon átkelve hirtelen a bor negyedben találtuk magunkat. Még ízlelgetjük a várost, ahogy a jó portói borokat is.