Reggel 6-kor már fent voltunk, mert 6:30-tól mentünk egy Mekong-Delta túrára. A szállás elől csónakon indulva kihajóztunk a nagy Can Tho folyóra, miközben az iskolás gyerekek már szüleik mögött ülve a motoron repültek a suliba. 7 órakor kezdődik a tanítás, és úgy van 8 órájuk, hogy délben van két óra szünet, amikor hazamennek ebédelni. Így aztán maga a tanítás délután 5-ig tart.
A Can Tho folyón minden nap folyik a kereskedelem, amolyan nagybani jelleggel. A kereskedők a hajóikon élnek, és a termelőktől felvásárolják az árut, amit aztán a folyón értékesítenek. Minden hajón van egy “cégér”, ami nem más mint egy bot a magasban, amire az a gyümölcs vagy zöldség van feltűzve, amit árul. Ha többféle készlete van, akkor természetesen különböző dolgokat láthatunk a boton.
Három árusnál is megálltunk: első helyen kaptuk a reggeli előtti frissen facsart gyümölcslét és kávét. A másodiknál megnézhettük, hogy hogy élnek a hajón, valamint kaptunk reggeli előételt: friss gyümölcsöket felvágva. A harmadik helyen pedig klasszikus vietnami reggeliben volt részünk: tészta leves. Náluk alap a leves reggelire. Északon és délen annyiban tér el ez a szokás, hogy egyik helyen a Pho levest eszik inkább, másikon pedig a tészta leves az elterjedtebb reggelire.
Miután kihajókáztuk magunk, és megreggeliztünk, elmentünk egy rizstészta készítő műhelybe, ahol végig nézhettük és besegíthettünk a tészta létrejöttének folyamatába.
Átültünk egy kocsiba és elvittek bennünket a nagyjából egy órányira lévő 130 hektáros dzsungelbe, mely a 2010-es évek közepe óta van megnyitva a turisták előtt. A hatalmas cajuput erdő gazdag növényzettel és összefonódó csatornák rendszerével várt ránk, melyet egész évben édesvíz áraszt el, benne sokféle halfajtával. Több mint 50 madárfaj több mint 20 ezer egyeddel, köztük 3 ritka faj található ezen a területen. Különböző pontokon megálltunk, hogy a 24 éves idegenvezetőnk felettébb sokrétű ismeretét meghallgassuk, kilátóból körbenézzünk, rizsföld előtt fotózkodjunk.
Egy közös ebéddel zártuk a túránkat. Majd visszavittek minket a szállásra, ahol délután a semmittevés, medencézés volt a program.
Nyugisan indítottuk a reggelt, kialudtuk magunkat, majd lesétáltunk kávézni. Összepakoltunk, mivel ez volt az utolsó reggelünk Saigonban. Továbbmentünk a Mekong Delta irányába, Can Tho városába. Ez kocsival kicsit több mint 3 óra. Délelőtt 11-re hívtunk egy kocsit sofőrrel, aki elfuvarozott minket. Eddig mindenki tű pontos volt, akivel találkozót beszéltünk meg, pedig a helyi közlekedést tekintve erre elsőre nem számítottunk. Az autók jó állapotúak, nem igazán láttunk kirívó, lepukkant darabokat. Az emberek pedig nyugodtak, kedvesek, mosolygósak, tisztelettel vannak egymás iránt.
Majd fél 3 volt mire megérkeztünk az új helyünkre, Can Tho város szélén lévő kis oázisba. Can Tho különben a negyedik legnagyobb város Vietnamban, a Mekong Delta környékén a legnagyobb, lakossága közel másfél millió fő. Első benyomásra, autóból nézve nem egy romantikus francia kisváros jellegét tükrözi. Na de ne ítéljünk kocsiból.
Ezt a napot úgy terveztük, hogy az utazást követően a nyaralás – pihenés – medencézés hármasában ütjük el az időt egy kis kajálással megspékelve. Nem esett nehezünkre. A szállás neve: Bamboo Eco Village, a nevéhez hűen minden bambuszból van egy folyó partján. Már az ide vezető út is érdekes volt, mert a folyó túloldalán egy eléggé lepukkant utcán jöttünk, ahol egyszer csak megállt a sofőrünk. Végül kiderült, hogy vár minket egy másik ember egy helyi kis kocsival, amivel át tud menni a szűk hídon és eljut a szűk utcán a szállásig.
A szállás jónéhány bungalóból áll, amik között folyik a patak, sőt a mi bungalónk a vízre van építve, közben egy szép medence. Mondhatni egészen természetközeli, vagyis minden bogár mocorgását hallani.
Annyira kellemes meleg van, hogy a szállás elfoglalása után a medencével kezdtünk, majd a szállás éttermében vacsoráztunk egy jót.
Van mindenféle masszázs, még olyan hát-nyak-arc masszázs is, aminek a vége egy hajmosás-szárításba csúcsosodik ki. Na, gondoltam ez mekkora luxus, én ezt szeretném ma, úgyis időszerű egy hajmosás. Úgy igazából nem tudom mire számítottam, hogy majd milyen frizurát kapok, csak lebegett a szemem előtt a budaörsi fodrász szalon Bettije és a pillanat, amikor onnan friss hajjal kilibbenek. Na, most itt a lányok nem beszélnek angolul csak azt a minimális 2-3 szót, ami nagyon muszáj nekik. A hát masszázs közben betipegett egy béka a szalonba, aki nem tudjuk hogy keveredett oda, mert csukva volt az ajtó, de a lányok kisebb pánikkal a hangjukban pattantak fel a székekre. Majd mikor felnéztem, hogy lássam mi történik, ők próbáltak engem megnyugtatni, de én pont nem aggódtam. Vicces volt. Valahogy aztán kiterelték a kis varangyost. Na, de a masszázs szuper kényeztető volt.
Reggeli és 11 óra után valamivel taxival indultunk el, mert Bandi kinézett egy nagyobb buddhista templomot Ho Chi Minh város szélén, amit meg akartunk nézni. A közlekedés első ránézésre totális káosz, akár az utcán gyalogosként nézzük, akár egy taxiban utasként. Aztán ahogy telnek a napok és kezdi az ember megszokni a forgalmat, az autó és motor mennyiséget, a stílusukat, akkor rájön, hogy tulajdonképpen működik a rendszer. Nem láttunk balesetet, a taxiban ülve sose láttunk anyázást, morgolódást. A gyalogos napokig állhat a zebránál a járdán, senki nem fog megállni! Senki! El kell indulni, jönnek ugyan de végül lassítanak és csak nem ütnek el. Ugyanezt a technikát kell használni besoroláskor, kanyarodáskor, körforgalomba való be- és kijutáskor. Mindenestre nem kaptunk kedvet a kocsi vagy motor bérléshez.
A Chau Thoi Buddhista Templom egy hegy tetejére épült 1612-ben. Ez az egyik legrégebbi pagoda a városban.
Kora délután picit még tovább autóztunk a Buu Long parkba, ami egy kicsit vidámpark is, egy kicsit természetközeli park, ahova az emberek kimehetnek elvonulni kicsit a város zajától. Nekem nem annyira jött be, fura hely volt, de azért sétáltunk meg körbenéztünk. Egész kevés látogató volt rajtunk kívül.
A városból kifelé jövet elmentünk egy Gigamall nevű bevásárlóközpont mellett, gondoltuk visszafelé megnézzük. Kicsit el is voltunk fáradva, meg telítődtünk az elmúlt napokban a programokkal, és elég rekkenő hőség van, jól esett egy hűvös hely.
Otthon tartottunk egy kis csendes pihenőt, hogy aztán a vacsorát újult erővel fogyaszthassuk el. Nézegetve a térképet kiderült, hogy nagyon sok klassz étterem van a közelben. Ahol most lakunk az egy nagy lakópark, 40-50 emeletes épületekkel, telis tele apartmanokkal. Láthatóan sok kiadva Airbnb-n vagy hosszabb tavon külföldieknek. A lakóparkban minden épülethez tartozik medence, portaszolgálat, az épületek alja szolgáltatókkal teli (masszázs, manikűr, bank, kisbolt, zöldséges, étterem, kávézó és még sorolhatnám). Kifejezetten modern rész.
Egy koreai, a Bukchon nevű étteremre esett a választásunk. Nem bántuk meg, a személyzet is és a kaja is hibátlan volt.
Utána még hagytuk, hogy a fiúk megverjenek minket, lányokat társasjátékban.
Fura egy éjszaka volt. Az hagyján, hogy éjjel 2 előtt még mindig nem vagyunk álmosak, és már csak azért megyünk aludni, mert tudjuk, hogy reggel fel akarunk kelni, de most éjjel még program is volt. Lefeküdtünk, majd egy negyed óra múlva (éjjel kettő körül volt) iszonyat hangos riasztó szólalt meg. Én még ébren voltam, felpattantam, és kimentem az apartmanból a lépcsőházi folyosóra, ahol szólt ezerrel az összes tűzjelző. Bandi felébredt rá, Szécsiéket ébreszteni kellett. Már húztuk a cipőt, meg valamit a pizsire, hogy elinduljunk lefelé a 36-dik emeletről gyalog, mivel a liftek emiatt nem működtek. Még hamar a telefont felkaptuk, indultunk ki, amikor leállt a riasztó. (Kb 5-7 percig szólt, ami nem sok, de egy ilyen feszkós helyzetben elég hosszúnak tűnik.) Dilemmáztunk egy darabig, de mivel nem kapcsolt be újra a riasztó, így csak annyit tettünk, hogy a teraszról ellenőriztük van e füst, jönnek e a tűzoltó autók. Az utcán nyugi volt. Visszafeküdtünk. Negyed óra múlva, mikor végre fejben elengedtük a témát és bealudtunk újra furcsa hangra ébredtünk ismét. Valaki hangosan beszélt a folyosón. Kimentem, a hangosbemondóban többször is jelezték vietnámiul és angolul, hogy téves riasztás volt a tűz riadó. Persze elsőre nem értettük, kivártuk míg újra bemondta, de akkor sem voltunk teljesen biztosak. A liftek már működtek, a folyosón csak mi voltunk kint és az utcán nem rohantak az épületünk felé a tűzoltó autók. Így aztán úgy döntöttünk, hogy visszafekszünk. Utána már nyugi volt.
Reggel elég nagy párára keltünk, megint teljesen más volt a kilátás a teraszunkról. Úgy különben meleg van, 33 fok, sőt dél körül már sütött a nap.
Reggeli kávéra elugrodtunk a szomszéd épület aljába, de nem volt olyan finom, mint a tegnapi.
Miután teljesen összekaptuk magunkat elmentünk egy klassz helyre egy brunchra (reggeli-ebédre) a Tartine Saigon nevű helyre. Szuper a hely, csak ajánlani tudjuk.
Kaja után (ami már dél után volt) elsétáltunk a nem messze lévő Jade Emperor Pagoda buddhista templomhoz.
Majd egy szép nagy park és egy frissen nyitott Holdújévi vásárt néztünk meg. A vásárban kézműves és kevésbé kézműves árusok és sok (ahhoz képest szép) műanyag sárgán virágzó fa volt. Olyasmi volt mint nálunk egy karácsonyi vásár, csak 30 fokkal melegebb helyszínen. Egyértelműen ez a legnagyobb ünnepük. Most, hogy két hét van már csak hátra a Holdújévig, egyre inkább mindenhol és mindenkin látszik a készülődés.
A piros a jó szerencse, boldogság színe míg a sárga a barátság színe. Ezek a színek ilyenkor mindenben megjelennek: díszítésben, dekorban, ruhájukban, ajándékban. Újra és újra megkérdeztük ma a fiatalokat, hogy mi ez a fotózkodási őrület, mert itt is bármerre fordulunk azt látjuk, hogy a fiatalok (elsősorban a lányok), kimennek a parkokba, elegánsabb épületekhez és magukat fotóztatják. Maguknak készülnek a képek, így az év végéhez közeledve, amolyan emlék képeket készítenek. (Szóval amit korábban írtam, hogy az iskolai évkönyvbe, azt félre értettük, az csak simán évkönyv, vagy album.)
A Függetlenségi palota (Independence Palace) volt a következő állomásunk.
A jelenlegi Függetlenségi Palota építését Ngô Đình Diệm elnök 1962-ben rendelte el a régi palota pótlására, amely súlyosan megrongálódott a Vietnami Köztársaság légierejének két disszidens pilóta bombázása miatt. Ngô Viết Thụ építész tervezte, és a Vietnami Köztársaság (vagyis Dél-Vietnam) elnökének otthona és munkahelye volt. 1966-ban adták át az épületet. Saigon eleste 1975. április 30-án véget vetett a vietnami háborúnak, amikor az észak-vietnami hadsereg harckocsija betörtek a palota kapuin. Vietnam újraegyesítése után az épület továbbra is kormányzati épületként és elnöki hivatalként működött egészen 1976-ig, amikor Dél-Vietnam fővárosát hivatalosan Hanoiba költöztették, és a kormány funkcióit áthelyezték. A palotát ma múzeumként őrzik.
Már nem voltunk messze a piactól, ami egy fedett piac. Ez azért is jött jól, mert míg bent voltunk elég nagy zuhé kerekedett. Talán jót is tett a városnak, picit felfrissült estére a levegő. Haza taxiztunk, mert mindenki érezte, hogy egy tökéletes talp masszázsra van szüksége.
Otthoni zuhany után visszamentünk a városba vacsorázni a japán negyedbe. Iszonyat finom hamburgert ettünk. Utána még elég sokat sétáltunk, mert Bandi kinézett egy buli utcát, a Bui Vien Walking Street-et, ami odébb volt. Teljesen őrült utca volt, végtelen hangos zenével.
Reggel egy teljesen új világban ébredtünk. Olyan ez most mintha új országban lennénk. Ég és föld Hanoi és Saigon. Hanoi egy nagyon nyüzsgő, sok szűk és sűrű utcán a forgalommal megküzdő emberek hada, ahol ront a helyzeten a millió árus. A házak lepukkantabbak, az emberek anyagi helyzete kevésbé tűnik jónak. Saigon nagy széles utakkal rendelkező, építészetileg is teljesen más képet mutató nagyváros, ahol ugyanúgy meg van a nyüzsgés és a hatalmas forgalom, de jobban elférnek a tágas utak miatt, kevésbé érzem magam tömegnyomorban.
A szállásunk egy teljesen újonnan épült városrészben van, tele 40-50 emeletes épületekkel, közte parkok, üzletek. Azt mondanám, hogy amerikai nagyváros jellege van Saigonnak.
Reggel nem lettünk kész hamar, fél 12 volt mire elindultunk, bár addigra már egy kávé – croissant reggelin túl voltunk. Mivel Airbnb-ben vagyunk, az étkezésről itt most mi gondoskodunk magunknak.
Mivel a belváros szélén lakunk és Ho Chi Minh város egy baromi nagyváros, (Vietnám legnagyobb városa), így amikor gyalog elindultunk, akkor majd egy óra volt mire az “Andrássy útra” beértünk. Itt az Operától kezdve a régi posta épületén át, a Ho Chi Minh szoborig bejártuk a belvárost. Van egy nagyon kedves kis utca: a könyvesboltok utcája, ami szintén a közelben volt.
Kerestünk egy vietnami éttermet, hogy megebédeljünk. Amikor bementünk kissé aggódó tekintetek fogadtak bennünket, amit elsőre nem tudtunk hova tenni. Kiderült, hogy nem tudnak angolul. De az étlap képekkel volt teli, és minden étel alá oda volt írva angolul hogy mik a hozzávalók. Így könnyű volt választani, elmagyarázásra pedig a nemzetközi mutogatást választottuk.
A Ho Chi Minh város történeti múzeumába mentünk el még. Itt is rengeteg végzős lány dolgozott az évkönyv fotóján. Mindenhol csinosba felöltözve, különböző furcsa pozíciókba vágva magukat sorra készítették a képeket.
A múzeum után kellőképpen legyalogolva a lábunk, kitaláltuk, hogy vissza grab-bal, vagyis a helyi Uber taxival megyünk. Bandi hívott is egyet online. Hazafelé meg arról beszélgettünk, hogy milyen jól esne egy lábmasszázs mindenkinek és tulajdonképp a szomszéd ház aljában van egy masszázs szalon, így messzire se kell menni. Először csak bejelentkezni akartunk 2 órával későbbre, de ott ragadtunk. A masszázs után még a kisboltba bementünk, majd az estét végig társasoztuk.
Kialudtuk magunkat és kihasználtuk, hogy a reggeli 10 óráig tart. Utána muszáj volt összepakolnunk, mert ez volt az utolsó napunk Hanoiban.
Amikor kijelentkeztünk a szállásról a csomagjainkat ott hagytuk és még tettünk egy kört a város őrült forgatagában.
A kis tó mentén ma megint lányok fotózkodttak. Nem tudtuk eldönteni, hogy ma újra készülnek a képek, amiket 2 napja készítettek (tudomásunk szerint a végzős diákok az iskolai évkönyvbe), hiszen ma szép idő van és süt a nap, vagy ez különben is egy fix szokás náluk.
Majd beneveztünk arra a szendvicsre, amit Dani mutatott nekünk, a Binh mi-re. A hanoi utunkat egy jó masszázzsal zártuk. Este 7 órakor indult volna a repülőnk át Saigonba, mai nevén Ho Chi Minh városba. Ahhoz, hogy a belföldi fapados járaton a nagyobb bőröndjeink is feljussanak a gépre egy magasabb kategóriájú jegyet kellett venni (jobban mondva a legmagasabbat). De olyan minimális volt a jegyár különbség, hogy nem is gondolkoztam rajta sokáig. Ehhez a jegyhez viszont járt minden. Amikor feladtuk a bőröndöket jelezték, hogy elsőbbségi bejutás kaptuk a biztonsági részen, majd menjünk a légitársaság VIP várójába. A váróban kajával fogadtak, hamar eltelt a várakozási idő. Késett a gép közel egy órát, de amikor elkezdték beszállítani az utasokat és mutattuk a beszálló kártyáinkat félreültettek minket azzal, hogy jön majd értünk a privát busz. Mikor már mindenki sorban állt a buszhoz, akkor minket négyünket kézen fogtak és lekísértek egy kisbuszhoz, azzal pedig kivittek úgy a repcsihez, hogy biztosan mi szálljunk fel elsőként. Végül kiderült, hogy az első 3 sorban csak mi ülünk. Gábor szerint tuti megvettem az első három sort. Ehhez a jegyhez járt kaja is a gépen, sőt 3 különbözőből lehetett választani.
Este 10 óra volt mire landoltunk, 11 mire kijöttünk a reptérről, hogy a szálláshoz kapott transzfer felvegyen minket.
Egy Airbnb apartmant béreltünk két hálószobával a belváros szélén, a Saigon folyó partján egy 45 emeletes épület 36 szintjén. Iszonyat pazar kilátással a 9,4 millió fős városra.
Az, amikor az ember egy hajón ébred a világ nyüzsgésétől és hangos zajától távol, a semmi közepén, de mégis a természet csodálatos és leírhatatlan szépsége között, az nálam a top tízes pillanat. Se net, se térerő, emberek is csak mértékkel, viszont a szemünk előtt a világ csodája, amiben gyönyörködhetünk. Fel se kell kelni, mert a lábunk előtt lévő szoba ablakából már ott vár minket a látvány mikor kinyitjuk a szemünket. De azért, hogy az enyhén borús, felhős égen mérsékelten átszűrődő napfelkeltét megpillantsuk inkább felkeltünk reggel 6-kor és felmentünk a hajó tető teraszára.
Korán kaptuk a reggelit, hogy aztán reggel 8-kor már kint biciklizhessünk Cát Bá szigetén, betekintve az egyik helyi falu életébe. Egy emelkedőkkel színezett 5 kilométert tekertünk, bivalyt néztünk, helyi töményt kóstoltuk, virágot néztünk a mező mellett, kutyákkal barátkoztunk…
Mikor visszatekertünk a hajóhoz összepakoltunk, és kijöttünk a szobáinkból, hogy a személyzet rákészülhessen a következő csapatra. Míg mi a tájban gyönyörködtünk az ebéd is elkészült.
A kikötőbe délben szálltunk ki, ahonnan bő 4 óra lett volna a visszaút Hanoiba, ha nem késik 40 percet a busz. Na és aztán az se javított az időn amikor egy nőt elsodort a busz… Ez konkrétan úgy történhetett meg, hogy a gyalogosok az úttestre kényszerülnek majd mindig, vagy mert nincs járda, vagy mert a járdát teljesen másra használják: parkolnak rajta, vagy motorral közlekednek a járdán, de sok esetben az árusok és portékáik foglalják el a helyet. Így aztán a busz a szűk úton evickélt a szembejövő forgalom és a mellette haladó gyalogos forgalom között, de nem volt teljesen sikeres a történet. Szerintem a sofőr észre se vette, csak a nő a családjával volt, akik elkapták, hogy ne essen el majd erős kiabálásba kezdtek, jelezvén a sofőrnek, hogy mit gondolnak. A busz megállt, a sofőrünk lelkiismeretesen bocsánatot kért (nem értettük, de így értelmeztük a jelenetet), majd a nő fia olyan szinten kezdett el kötözködni, ordibálni, hogy a családjának kellett lefognia. Végülis a balesetes nő védte a sofőrt. Na ezzel is elment vagy 10 perc, de aztán megoldódott a feszültség és tovább robogtunk. A nőnek különben láthatóan nem lett baja.
Hanoiba visszaérve felfrissítettük magunkat, majd egy vacsorával indítottuk az estét. Visszamentünk abba az étterembe, ami eddig a legjobban tetszett nekünk arra gondolva, hogy volt azon az étlapon még sok olyan étel, amit nem próbáltunk ki.
Ház specialitása: rizstésztába tekert gombás cuccVietnámi tavaszi tekercs: rizstésztába tekert rákTavaszi tekercs csípős mártással Medúza salátaLazac rizzselTengeri sügér mangó chatney-val és vanília szósszalSteak hús borsmártással, kókuszos rizzsel és zöldségekkel Vietnami 5 szósz oldalasBanános palacsinta (a banánlevéltől zöld a palacsinta)Ragacsos rizs joghurttal, fagyival és gyümölccsel
Péntek és szombat este van a városban éjszakai piac, ami ráadásul tök közel van hozzánk. Oda-vissza végigjártuk, néhol megharcolva a tömeggel, alkudozva mindenen vásárolgattunk.
Egy koktéllal zártuk az estét majd fél 12 körül hazabattyogtunk a szállásra.
Reggel fél 8-kor újra útra keltünk Hanoiból, hogy a Ha Long-öbölbe eljussunk egy kétnapos túrára. Ennek érdekében 6-kor keltünk.
A Ha Long-öböl egy 1 500 km² nagyságú terület a Vietnámi-öbölben, Vietnám északi részén, Hanoitól délre. Hivatalos adatok szerint 1969 mészkőszikla emelkedik ki a vízből, amelyek többsége lakatlan sziget vagy szirt, nagy része több száz méter magas. A mészkősík, amin az öböl található, süllyed. 1994-ben az UNESCO természeti világörökségi helyszíneinek listájára került.
A Vịnh Hạ Long név jelentése: „az alámerülő sárkány öble”. A legenda szerint az öböl a tengerhez közeli hegyekben élő sárkány közreműködésével jött létre. Amikor a sárkány a parthoz szaladt, farkával mély barázdákat húzott a földbe, amit – miután a sárkány a vízbe merült – elárasztott a tenger.
Az árapály váltakozása, az időjárás, a szél és a víz üregeket és barlangokat alakított ki a kőzetben, amelyeknek egy része csak apálykor látogatható. Közülük sokat növényzet borít, a nagyobbakon sűrű dzsungel található. Egyes barlangokban és üregekben különös alakú álló- és függő cseppkövek vannak.
Busszal jöttek értünk a szállodához, hogy majd komppal vigyenek át minket Cát Bá szigetére, ahol végül újra buszra szálljunk és eljussunk a kikötőbe. Elsőre kissé szervezetlennek tűnő rendszerben folytak a dolgok. Míg a tegnapi busz kiránduláson a túra vezetőnk mindig mindent érthetően többször elmondott, mikor hova megyünk és ott mit fogunk csinálni, addig a mai srác, aki a segítő volt a buszon nagyjából semmiről se tájékoztatott minket. Tulajdonképp a kikötőben leszállva a buszról ott hagyott minket, mondván neki csak az volt a feladata, hogy ezt a 20 embert eljuttassa erre a pontra. Aztán mi csak ott álltunk és vártunk nézegetve a sziget, kikötő melletti szállodáit, méregetve, hogy vajon melyik lesz az ideálisabb, ha most így itt maradtunk a semmi közepén, mert hát nem tudtuk, hogy mi fog történni, vagy mi kell történjen. Aztán egyszercsak előkerült Tom, a mi idegenvezetőnk a hajóról. Névsor olvasást tartott, és onnantól kezdve pikk-pakk a hajón találtuk magunkat.
Most déltől következő délig a hajón leszünk.
Ebéddel vártak minket a hajón, majd délután a hatalmas kősziklák között hajózva élveztük a tájat, a csendet, a nyugalmat, és a vízen való ringatózást. Néhol vízen úszó mini falvak törték meg a táj színét, ami előtt elhaladva egy-egy kutya ugatással jelezve védte a területét.
Sajnos nem volt végtelenül jó időnk, de azért a kajakozást kipróbáltuk, sőt Bandi és Szécsi Orsi fürödtek is.
Délután tovább élvezve a környezetet sokat nevettünk, kikapcsoltunk majd részt vettünk egy főző tanfolyamon, amin a tavaszi tekercs elkészítésének tudományát tulajdoníthattuk el.
Tegnap este semmi nem segített az elalvásban. Valamennyire mindannyian küzdöttünk a legyőzhetetlennek tűnő erőkkel: ott volt a Jetlag, aki szerint éjjel kettőkor se volt még alvás idő, és ott volt a szemben lévő házban a karaoke est, ahol énekelni nem tudó, ámde bizonyítani akaró emberek próbálták ki magukat mikrofonnal a kezükben.
Pedig reggel órára keltünk, mert jött értünk a busz 8 órakor a szálloda elé, hogy néhány további korán kelővel együtt nekivágjunk Ninh Binh tartomány szépségeit felfedezni. Fél 9-re mindenkit összeszedett a busz és tartottunk a 100 km-re lévő észak-vietnámi, de Hanoitól dél-keletre fekvő helyre.
4 programunk volt, amit közben egy ebéddel vágtunk ketté.
Először a 10. századból származó Dinh Tien Hoang király templomához mentünk, ami a Ma Yen-hegy lábánál található és Hoa Lu ősi fővárosának történelmi-kulturális emléke, Truong Yen községben.
Majd Tam Cocban biciklizéssel folytattuk, egy 5 kilométeres kis körre tekertünk ki, ahol az idegenvezetőnk mesélt a vietnami hagyományos falvak életéről is miközben a tájban gyönyörködtünk. A bicikli és az út minősége erősen hasonlított egymásra, de legalább meg volt a kihívás, amikor egy masszívabb sáros részre értünk.
Visszaérve a biciklizésből hagyományos vietnami ebéddel vártak minket, többféléből lehetett választani (de ez most nem volt annyira finom, mint az előző két napi kajánk).
Ebéd után Tam Cocból indulva a Ngo Dong folyón sampan go-ból, vagyis hagyományos folyami csónakokból élveztük a gyönyörű tájat. 7 km hosszan a folyóról fedezhettük fel az egymás hegyén-hátán előttünk elterülő hatalmas hegyek szikláiból kinőtt zöld növényeket. A kis hajókkal három barlangon haladtunk át. A párás levegő néhol misztikussá varázsolta a látványt, a távolabbi hegyeknek már csak a kontúrját mutatva. És ugyan napsütésben nem volt ma részünk, de fázni se fáztunk.
Délután, utolsó programként megmásztuk a Núi Ngoạ Long hegyet. (más néven Fekvő Sárkány-hegy), 500 kőlépcsőn felfelé menetelve. A hegyet a legjobb kilátónak tartják ahogy Tam Coc buja tája fölé emelkedik és panorámás kilátás szépségét kínálja a rizsföldekre, közeli falvakra és a hegy lábánál tekergő folyóra. Klassz volt, hogy amit először bicikliről láttunk, azt később a folyón haladva, majd egy hegy csúcsáról csodálhattuk. Igazi gyöngyszem volt a nap végére.
Negyed hatkor indultunk vissza a busszal és majd 8 óra volt mire a csütörtök esti Hanoi belvárosi káoszon átverekedtük magunkat és a szállodánknál kiraktak bennünket.
Első este két utcával lejjebb elmentünk egy étterem előtt, amit a többiek megállapítottak, hogy ki kell próbálni. Aztán tegnap is elmentünk előtte. Szécsi Orsi lefotózta, hogy majd könnyebben visszakeressük. Közben próbáltuk a Google Maps-en megkeresni, hogy hányas értékelésű, de elsőre nem találtuk. Este jött az ötlet, mi lenne ha oda mennénk, nincs messze és jól is nézett ki. Hát, nem csalódtunk: előételt, főételt és desszertet is ettünk. Minden nagyon jó volt, de így is fél 11 volt mire újra a szállásra értünk, hogy nyugovóra térjünk.
A szállás kényelmes, a reggeli ázsiai: sokféle, különféle módon elkészített zöldség, tojás, rizs. Gyümölcsök, minimális sajt és felvágott, na meg pékáru. 10-ig van reggeli, mi még épp elértük. Gáborék inkább aludtak.
A környékünket jártuk be délelőtt:
A mi utcánkra merőleges utcában, az óvárosban ugyan, de ahhoz képest egy nyugodt részen található Hanoi utcai művészete, néhány falfestmény, amely a város régi világát próbálja megmutatni. A Phung Hung utca falfestményeit egy közösségi művészeti csere program keretében vietnami és koreai művészek készítették 2018-ban.
A festmények az ezer éves Hanoi hagyományos és kulturális értékeit emelik ki, helyi árusokról, virágot szállító nőkről, utasokkal csilingelő villamosokról és egyebekről mesélnek, mintha a múlt kéz a kézben járna a jelennel.
Az út mentén már a jelenben vagyunk: millió motor parkol egymás hegyén-hátán, közben a járdát motorral is használják, és az út túloldalán az utcán árulják a fényes barnára sült kutyahúst. Beleborzongok.
Vietnámban idén január 29-én ünneplik a Holdújévet, a Tet ünnepét. Ez az időszak már a készülődés időszaka. A vietnamiak úgy tartják, hogy a kutya hús fogyasztása újévkor elűzi a balszerencsét.
Különben járda, vagyis az a hely, ahol a gyalogos biztonságosan közlekedhet Hanoi belvárosában nem igazán ismert. Egyéb funkciókat tölt be: az árusok mindent oda pakolnak ki, de olyan szinten mintha az a bolt része lenne, majd az áruk közé beülnek várva a vevőket. Ha nem bolt van az utcában, hanem kifőzde vagy kávézó, akkor a viccesen kicsi asztalok és székek vannak kint várva az éhes vendégeket. Így aztán a gyalogos az egyébként is idegbeteg módon közlekedő motorosok és autósok között gyalogol az úttesten…
Már tegnap este is hamar kiszúrtuk (nem lehet nem észrevenni), hogy minden utcai kajálda, ami lehet étterem is és kifőzde is, apró méretű (amolyan óvodai) műanyag székeket és asztalokat tesz ki étkezésre invitálva az utca emberét, legyen az helyi lakos, vagy bevállalós turista. Na de miért is kicsik az asztalok és székek?
Észak-Vietnam és Dél-Vietnam 1976-os egyesítése, valamint a Doi Moi 1986-os gazdasági liberalizációja előtt Vietnamban nem lehetett magánvállalkozás, sem személyes tőke felhalmozása. Például a kormány biztosította a polgároknak azt az anyagot, amelyből saját maguk készíthették el a ruháikat. A gazdaságok és gyárak kollektív tulajdonban voltak, és a kormány irányítása alatt álltak.
Ebben az antikapitalista és vállalkozás ellenes légkörben az emberek a túlélés érdekében feketepiaci vállalkozásokkal próbáltak meg extra pénzt keresni, ilyen volt például a helyi kifőzde. Illegális és kockázatos volt vállalkozásba kezdeni mert az ember cuccait bármikor lefoglalhatták. Az apró műanyag székek és az apró asztalok könnyen és gyorsan összeszedhetőek, bevihetőek voltak az üzletbe, illetve ha netán lefoglalták, akkor nem egy értékes asztalt vittek el. Ma már ez csak egy örökölt gondolkodásmód, de a szokás erősen megmaradt.
Délben megálltunk egy egg coffee-ra, avagy tojás kávéra. A kávé krémességét cukorral felvert tojássárgájával érik el, igazi vietnami különlegesség. Kifejezetten laktató, édes. Közben a Gáborék is előkerültek így innen már együtt ment a csapat.
Az óvároson keresztül elmentünk a Hoan-Kiem tóhoz, ahol éppen rengeteg végzős diáklány szépen felöltözve az iskolai évkönyvhöz fotózkodott.
A 12 hektáros tavat Hanoi szívének tekintik, a nyüzsgő város közepén egy olyan pont, ahol kicsit le lehet lassulni.
A francia negyeden át az operaház mellett elhaladva betértünk ebédre a Luk Lak nevű étterembe, ahol kifejezetten jót ebédeltünk.
The Note Cafe nevű helyen ittuk meg a délutáni kávénkat, ami arról híres, hogy a kávé mellé kapsz egy matricát is, amin üzenetet hagyhatsz és bárhova felragaszthatod. Így aztán a kávézó telis tele van kis jegyzetekkel, üzenetekkel.
Még céltalanul csavarogtunk, hogy aztán a Vonat utcát akkor nézzük meg, amikor menetrendszerinti időben jön a vonat. Az utca velünk párhuzamos, első utca. A Train Street vagy „Vonat utca” az egyik legnépszerűbb turista látványosság Hanoiban. Az egyvágányú vonatsín mindkét oldalán kb. 1 méter távolságban keskeny, szorosan, egymás mellé épített lakóépületek találhatók. Igazából a vasúti sínek az itt lakó családoknak a hátsó udvarai, ahol a vonat naponta néhányszor elrobog. Az itt élők abból élnek, hogy ilyenkor a turistákat leültetik és itallal kínálják.
Az esténként pedig ma is egy tökéletes masszázzsal zártuk.
BandiBorso utazik 