A mellettünk lévő telken – pontosabban kettővel arrébb – egy iskola van. Az iskolaudvar végéből közvetlen lejáró vezet az óceánhoz. Szinte minden tanítási nap a parton indul: a gyerekek egy kijelölt szakaszon úszásoktatással és játékkal kezdik a napot, kihasználva a meleg óceán minden ajándékát.
Bevallom, ha én is ilyen környezetben jártam volna általánosba, lehet, hogy egészen másképp emlékeznék az iskolás évekre…
Olyan komótosan telt a délelőtt, hogy arra gondoltam, írok egy kicsit a szigetről és az eddigi tapasztalatainkról – holnap úgyis továbbállunk.
Mindenhol azt olvassuk, hogy áprilistól decemberig ideális ide utazni. A ciklonidőszak vége, valamivel csapadékosabb hónapok. Hasonlót olvastunk anno a Seychelle-szigetek kapcsán is. De mit jelent ez a valóságban? Nem süt minden nap minden órájában a nap, és néha elered egy frissítő zápor. Ami egyébként kifejezetten jól esik a 28–30 fokos melegben. Őszintén? Szerintem sokkal jobb egy szürke, eseménytelen februárt lecserélni erre a nyárias levegőre, mint az otthon is kellemes tavasz végét vagy a nyarat. Ráadásul ilyenkor a turistaforgalom is visszafogottabb. Egy apró praktikus tanács: érdemes minimális francia nyelvtudást összeszedni indulás előtt, vagy legalább jól tudni mutogatni kézzel-lábbal.
A sziget minden tekintetben kellemes és rendezett, mégis megőrizte a természetességét. Az utak meglepően jó minőségűek, sok a szerpentines szakasz. A túraútvonalak csak minimálisan vannak kitáblázva – nincsenek szélesre taposott ösvények, meghagyták a zöldet, a burjánzó növényzetet, a becsüngő vadvirágokat.
A tengerpart sem a klasszikus, hófehér homokos képeslapvilág. Inkább elhalt korallokkal tarkított, vadabb, természetesebb. És mégsem érzem azt, hogy „rendet kellene rakni”. Márpedig ha én nem érzem…
Sehol egy eldobott szemét. Látszik, hogy vigyáznak a szigetre, és tisztelik azt. Jó érzés itt lenni.
A kreol és francia konyha találkozása meglepően harmonikus – gasztronómiai csalódás egyáltalán nem ért minket.
És ami sokaknak fontos kérdés: a sziget biztonságos. Nyugodtan lehet jönni-menni, barangolni.
Délután három körül összeszedtük magunkat, hogy az utolsó napunk mégse csak a szállodáról szóljon. A cél a Bassin du Bras d’Oussy volt, 34 km-re. Mivel azonban felfelé, a sziget közepe felé tartottunk, az út több mint 50 percet ígért. Amikor már csak 11 km volt hátra, egy járatlan útra tévedtünk. Meglepő módon Bandi megállt, és nem hajtott bele azonnal a „majd lesz valahogy” kategóriába. Jól is tette.
A semmiből egyszer csak visszajött egy autó, benne egy kis család. Az anyuka vezetett, lehúzta az ablakot, és angolul megkérdezte, mi járatban vagyunk. Netán mi is a folyóban szeretnénk fürdeni?
Amikor mondtuk, hogy igen, csak annyit reagált: – Oh là là! Akkor kövessetek minket!
Egy darabig mentünk utánuk, de végül mégis elköszöntünk. Nem teljesen ilyen élményre vágytunk, inkább továbbindultunk felfelé egy kilátóhoz.
A gond csak az volt, hogy mire felértünk, tejfehér felhőbe burkolózott minden. Vártunk egy kicsit, hátha kitisztul, de az éhség győzött, így inkább visszagurultunk a városba.
A „mi kis belvárosunkban” kinéztünk egy éttermet – és persze, a nap addigi logikájához hűen, végül nem oda ültünk be vacsorázni.
Ez volt az első este, hogy egészen értelmes időben visszaértünk a szállásra. Lementünk a bárba, és a kellemes, meleg szellőben társasoztunk egy jót.
Pont olyan estét kaptunk, amilyet az ember egy ilyen szigeten elképzel.
A már megszokott késői reggeli után 11-kor elindultunk kocsival a sziget egy olyan részére, ahol még nem jártunk. Orsi előre összeszedett néhány program lehetőséget vegyesen, amik azonos irányban vannak: fürdőzős, túrázós, autóval nézelődős. Biztosra mentünk: vittünk magunkkal meleg ruhát, váltó ruhát, fürdőruhát, extra cipőt és mindent is.
Első célpont a főváros felől közelítve, a sziget keleti oldalán középtájt, egy másfél órás útra a Bassin La Paix volt, amihez aránylag közel lehet parkolni. A főútról letérve a cukornád ültetvényen átvágva egy egysávos, mérsékelten turista csalogató úton kellett bemenni. Ahogy leparkoltunk, már hallottuk a víz csobogását, szemünkkel kerestük a medencét, ahol megmártózhatunk a 30 fokban. Három irányból lehetett megközelíteni, de végül kiderült, hogy mindhárom veszélyes, jelenleg mérsékelten ajánlott. Elengedtük.
Továbbmentünk a Takamaka vízeséshez, amihez egy hosszabb szerpentines úton kell felmenni 756 méter magasra. Az ott lévő parkolóban néhány kocsinak van hely. A sziget keleti oldalán van, ami eleve esősebb, és magasabban is voltunk, így a hőmérséklet kellemes volt.
Már az odavezető út is igazi élmény volt, de a kocsiból kiszállva hatalmas hegyek vettek körbe minket minden irányból. Olyan különleges, hogy az összes hegy a csúcsáig oly zöld és növényzettel gazdag közben meg sok-sok vízesést lehet felfedezni mindenfelé. De egész Réunion ilyen, csak itt most a hegyek között ez egy újabb lenyűgöző látvány volt.
A túra lefelé indul a Takamaka-völgybe, oda-vissza 5 km, de a szintkülönbség olyan nagy, hogy a végén minden porcikádban érzed, hogy ma tettél valamit az egészségedért. (Gondolom holnap fogjuk végképp érezni.) Közben a táj vadregényes, meredek sziklafalakkal és minden irányból növényekkel teli, néhol virágokkal, néhol meg még az elhalt fa darabon és sziklafalon is vastag mohával borított. Van egy kijelölt útvonal, amin lehet haladni, de eléggé egyszemélyes, libasorban haladós, ha szemből jönnek, akkor meg félreállós. De itt se volt sok turista.
A túra során időnként ködfátyolba burkolózott a táj, majd hirtelen kisütött a nap, és ahogy haladtunk lefelé a völgyben, a hőmérséklet és a páratartalom hamar visszaállt az óceán parton megszokott magasabb értékre. Nem fáztunk. Hol köveken, hol fák gyökereiből kialakult lépcsőfokokon haladtunk lefelé, időnként a jobb oldalunkon a sziklafalról kisebb-nagyobb vízesés frissített minket is és a levegőt is, miközben bal oldalunkon a völgy mélysége húzott minket lefelé.
A legdöbbenetesebb, hogy völgyben két vízerőmű is található: a Takamaka I. gát, más néven Ginger gát, és a Takamaka II. gát, más néven Swallow gát. Eleve nem értem, hogy hogyan tudták megépíteni, oda hordani az anyagokat, másrészt meg az eddig megszokott tetőtől talpig mindent elárasztó zöld növényzet között meglepő a gát látványa. De összeszedtem néhány érdekes infót, hátha valakit érdekel.
A Marsouins folyó vizének energiatermelésre való felhasználására irányuló projekt az 1920-as évekre nyúlik vissza; a völgy akkoriban Réunion egyik legjobban megőrzött helye volt, amelyet csak néhány erdész és a Palmistes-síkság lakója ismert. Nem vezetett oda út, így a Bébour-erdőn átvezető nehéz és hosszú ösvényeken vagy az Îlet Patience-fennsíkon átvezető Bras Cabot ösvényen lehetett eljutni az azonos nevű termálforrásokhoz.
A munka 1928-ban kezdődött. A nehézségek óriásiak voltak egy ilyen meredek és vad területen. A nehéz és szédítő lejtőt egyszerű falétrákkal (összesen 48) szerelték fel, és az összes felszerelést férfiak a hátukon cipelték le. A vállalat azonban csődöt mondott és a projekt félbemaradt, amely ezután 1954-ig szünetelt. Ekkor egy új terveket készítettek, majd további tíz év telt el, mire megkezdődtek a munkálatok. Először egy utat építettek ki (a jelenlegi út végállomása) alatti kis domb eléréséhez. Miután a helyszínt ideiglenesen előkészítették, egy drótkötélpályát építettek az építőanyagok helyszínre szállítására. Egy árkot ástak a lejtőbe, hogy lehetővé tegyék egy 347 méter hosszú lejtő megépítését. A munkakörülmények akkoriban rendkívül nehezek voltak, és több munkás is életét vesztette. Hullámlemezből készült barakkokban szállásolták el őket, amelyek kis táborokat alkottak. Végül 1968 januárjában helyezték üzembe a Takamaka I. gátat.
1984-ben, a sziget villamosenergia-igényének növekedését követően megkezdődött egy új vízerőmű gátjának építése. Egy 26 méter magas, túlfolyóval ellátott ívgátat építettek 852 méteres magasságban két 1800 méter magas növényzetű fal között. A 126 000 m³ víz befogadására képes víztározó Réunion szigetének legnagyobb vízerőmű gátjává vált. Az anyagokat helikopterrel és drótkötélpályával szállították a helyszínre. Az erőművet 1989-ben helyezték üzembe.
Mi az I. gáthoz ereszkedtünk le, ahol néhány helyi srácon kívül csak mi voltunk. Ott a hideg vízben könnyen lehűtöttük magunkat, majd nekivágtunk a visszaútnak.
Az ösvény a kis “útszéli” vízesések miatt néhol csúszós volt, és eléggé meredek, így nem ártott az óvatosság visszafelé sem, de minden lépés megérte. Egy-két ponton megálltunk levegőt venni, pulzust visszarendezni, és közben csodálni a mesebeli panorámát. Igazi dzsungelélmény az Indiai-óceán közepén. Ha valaki Réunion szigetén jár, ezt a kalandot semmiképp ne hagyja ki!
5 óra volt mire a kocsihoz értünk. Rendeztük a csapzott kinézetünk, reménykedve, hogy az első útmenti beülősben tudjuk pótolni a hiányzó folyadékot. Egy nagyon kedves ázsiai bácsi kifőzdéjében kötöttünk ki, ahol végül vacsoráztunk is.
Majd ahogy haladtunk lefelé a part irányába még egy-két helyen megálltunk egy-két fotó erejéig.
A közelben, szintén a keleti parton, Sainte-Rose községben található egy kis katolikus templom, a réunioni Notre-Dame. Ez a kis, rózsaszínre festett épület a Piton de la Fournaise vulkán közelében található. A vulkán 1977 márciusi kitörésekor a lávafolyam csak 3 méter mélyen hatolt be a főhajóba. A lávafolyam többi része körülvette a templomot, de nem nyelte el azt. A templom és környéke Réunion szél felőli partvidékének egyik turisztikai látványossága. Sajnos már a templomba bemenni nem tudtunk, sőt kívülről megnézni is csak sötétben sikerült.
Innen hazaautóztunk és a bárban átbeszéltük, hogy milyen klassz napunk volt ma.
Hétvégére megtelt a szálló. Ettől függetlenül döntöttünk úgy, hogy ma pihenő nap lesz. Reggeli után, 11 körül leköltöztünk a szálló óceán partjára, ahol ma abból is látszott, hogy hétvége van, hogy az iskolás gyerekek nem a parton kezdtek úszás oktatással. Kicsit mozgalmasabb volt a parton az élet, mint az eddigi napokban, de ez nem jelenti azt, hogy tömeg lenne. A helyi családok a saját kis színes napernyőikkel lepihentek a parton, bronz barna gyermekeik meg játszottak a vízben, élvezve a nagyon kellemes hőmérsékletű óceánt.
A parton a kagylók helyett a hullámok által partra vetett, letört korall darabokat nézegettük. Emiatt a vízbe érdemesebb vízi cipőbe bemenni, nehogy valamelyik megvágja a talpunk.
Szépen sütött a nap délelőtt, de gyanús volt, mert a mi szállónk parti napágyai mellől beszedték a napernyőket. Bandi kérte, hogy hadd kapjunk, de jelezték, hogy vihar várható. Amikor a parton kint van a piros-sárga zászló, azzal jelzik, hogy szél lesz. És kint van a zászló. Délelőtt nagyon nyugis volt az idő, gyönyörűen sütött a nap, max a zászló jelezte, hogy itt ma még más is lehet.
Sétáltunk egyet a parton nézegetve a vízben a halacskákat és élvezve a nyarat. Mikor visszaértünk, megállapítottuk, hogy ez napernyő nélkül öngyilkosság lesz, 1 perc alatt fogunk ronggyá égni és hőgutát kapni egyszerre. Most Gábor és Orsi kért napernyőt, és mivel az elmúlt egy órában úgy értékelték, hogy a vihar elvonult, így kaptunk napernyőt. Kidöglöttünk olvasni.
Délután kettőkor felcuccoltunk a partról mert úgy tűnt mégiscsak közeledik a vihar. Összekaptuk magunkat, hogy elinduljunk egy autós vulkán túrára. De nem jutottunk messze, a következő sarkon van egy nagyon helyes kávézó, ott ittuk meg a délutáni frissítőnket és ettünk egy-egy sütit ebéd gyanánt.
A Plaine des Sables (Homok-síkság) a Réunion-sziget egyik leglenyűgözőbb, holdbéli tájra emlékeztető vulkanikus fennsíkja, amely az UNESCO Világörökség részét képező Piton de la Fournaise aktív vulkán közelében található. A 2200-2400 méter tengerszint feletti magasságban fekvő vöröses-barna sivatagi terület a Réunion Nemzeti Park része, és a Pas de Bellecombe felé vezető út egyik legnépszerűbb megállóhelye.
Ahogy haladtunk felfelé a napot néha felváltotta egy-egy felhő, amiből időnként eső is esett. De aztán újra előkerült a napsütés. Néhol megálltunk egy fotóra és rájöttünk, hogy megint nem jól öltöztünk… A hőmérséklet csak esett, mi pedig még mindig felfelé tartottunk az egyre kanyargósabb úton. Pedig már azt hittük, hogy ma mindent hoztunk magunkkal. A szemünk által megszokott mindent benőtt dzsungel zöldet egy ponton felváltották a fenyők, majd a vulkanikus kőzeten alacsonyan növő kisbokrok.
Egyik ilyen megálló alkalmával a fotózás után mondtam Bandinak, hogy én egy kicsit előre futok, mert a lefelé menő szerpentinek odébb, várhatóan még látványosabbak lesznek. Megbeszéltük, hogy lentebb majd felvesznek. Ahogy elkészült a kép, látom jön a fehér autónk, lelkesen integetek, de megy tovább. Döbbent arcomat a következő autóból röhögve szemlélték a többiek, akik már előre érezték, hogy nekem fel se fog tűnni, hogy egy idegen Dacia sofőrjének integetek, és nem Bandinak, aki egy Fordot vezet… De hát mindkettő fehér volt.
A kráterben autózva van egy nagy parkoló, ahonnan indul két túra útvonal is. Olvastam, hogy itt a helyiek is szeretnek kirándulni, felkapottabb hely. Hat körül érkeztünk, de tök sok autó volt, mobil wc-k, rendőrautó két zsaruval. Alul voltunk öltözve, ezért az eső dzsekiket felvettük és legalább nem flip-flopban, hanem edzőcipőben indultunk el a rövidebb, oda-vissza egyórás útra. Este 7-kor sötétedik, mi már szedtük a lábunkat visszafelé és azt láttuk, hogy rajtunk kívül mindenki a távolabbi túrát csinálja, ami kb másfél-két óra oda, majd ugyanennyi vissza. Sokan most indulnak. De hát akkor mukk sötétben jönnek majd vissza? Vagy ott alszanak? De nem láttuk, hogy nagy túra zsákokkal mentek volna, és az igaz, hogy alaposabban fel voltak öltözve mint mi, de hát már mikor kiszálltunk a kocsiból, akkor is csak 15 fok volt, és ez most még tovább hűl. Nem értettük. Ráadásul egyre inkább felhőben ült a környék. Visszaértünk a kocsihoz és azt láttuk, hogy jönnek folyamatosan az autók.
Éhesek voltunk, és fáztunk. De éreztük, hogy itt valami lehet, amiről mi nem tudunk. Találgattunk: Valentin nap? Szombat? Piknik? Ez egy szokás? Napfelkeltét akarnak nézni, de nem akarnak éjjel kigyalogolni?
Beültünk a kocsiba elindultunk, hogy a szerpentines szakaszt ne teljesen sötétbe kelljen megtenni. Jöttek sorra szemből az autók.
Végül meg lett a megfejtés, az internet segített: Tegnap, február 13-án, délelőtt 10 órakor a Piton de la Fournaise vulkán elkezdett kitörni! Ezt a vulkánt a világ egyik legaktívabb vulkánjaként tartják számon (legutóbb idén januárban, kevesebb, mint egy hónapja volt aktív!), és nevéhez híven ismét elkezdett tüzet okádni az Indiai-óceán felett. A kitörés az Enclos Fouqué kalderában található, a vulkán déli/délkeleti oldalán, a Piton Morgabine közelében. Összesen négy kitörési hasadék nyílt meg. A helyi Vulkanológiai Obszervatórium igazgatóhelyettese szerint a csúcs környékén található három hasadék már fokozatosan kihal, a tevékenység a legtávolabbi kürtőre koncentrálódik. Éjszaka láva folyt le a lejtőkön, az áramlás átlépte a “repedést”, és most a Grandes Pentes (Nagy-lejtők) mentén zúdul lefelé, és közeledik a parthoz. Ma reggel a lávafront mindössze körülbelül 3 km-re van az RN2-től (Route des Laves – Lávaút). Viszont a kezdeti hasadékok közül csak egy maradt valóban aktív (Piton Morgabim közelében, a dél-délkeleti szárnyon). – írja a Fournaise Info réunioni internetes portál.
Először is azzal kezdem, hogy ez ránk semennyire se veszélyes, ne aggódjatok. A sziget teljesen másik részén vagyunk, természetesen azon a részen nem is lakott a sziget.
Én nagyon sajnáltam, hogy ennek nem olvastam előre utána, jó lett volna tudni, aszerint indulni, ruhával és egyéb szükséges dolgokkal készülni.
Visszafelé egyre nagyobb felhőben és egyre erősebb sötétben autóztunk. Bandi minden egyes kanyart Gábor utasítása alapján vett be, aki a gps-ről olvasta, hogy épp mi várható. De így is ért minket meglepetés az egyik kanyarban, amikor elénk lépett egy szarvasmarha, szembenézve a kocsi világításával, majd 3 kicsinye és anya is előkerült. Átballagtak az úton, mi pedig villogással és dudálással igyekeztünk jelezni a szembejövő autósnak, aki szintén egy kanyarban volt, hogy lassítson. Csak remélni tudjuk, hogy az aktív forgalom nem okozott nekik később se gondot.
Orsi kinézett egy éttermet, meg még egyet… aztán vagy hatot. De sehol nem kaptunk asztalt, mert itt legalább annyira komolyan veszik a Valentin napot, mint Amerikában és ha nincs asztalfoglalásod, akkor vacsorát se kapsz. Végül hazaautózva abban bíztunk, hogy a tegnap előtti olasz nem lesz ilyen szigorú. Este fél 10 volt mire visszaértünk a városkánkba és valóban volt asztal is, volt finom kaja is.
A nyugodt, késői reggeli után 11-kor vágtunk neki a napnak. Hell-Bourg falucska felé vettük az irányt, ami a sziget keleti oldala felől közelíthető meg. A fővároson átvivő péntek délelőtti forgalommal ez az út majd két órába tellett. De végülis nem sietünk.
Hell-Bourg környékén vízesésből annyi van, hogy az ember térképpel a kezében is zavarba jön. Három különböző túra útvonalat néztünk ki. A terv az volt, hogy a falu túl oldalán kezdünk, és a Trois Cascades (Három vízesés) felé indulunk. Ehhez képest megálltunk egy fotóra, ahonnan egy másik kinézett vízesés túraútvonala indult. Oké, 8 perc séta a Cascade Blanche, és ott is vagyunk a vízesésnél, akkor menjünk. A fényképezőgépen és a telefonokon kívül semmit nem vittünk magunkkal, pedig a kocsi tele van mindennel, ami egy túra során kellhet. De gondoltuk ez oly gyors lesz, feleslegesen nem cipelünk semmit. Gábor ráadásul flip-flopban volt. A 8 percből lett 10-12 perc, amikor találkoztunk az első emberrel, aki biztatott minket, hogy menjünk csak tovább, már csak fél óra. Az ő fél órája nekünk inkább 55 perc volt… A tegnapi dzsungelhez képest annyi volt a különbség, hogy itt volt ösvény. De az ösvény egy durván meredek, kaptatós túraútvonal, néhol a fák gyökerei adták a kapaszkodót, néhol meg az oldalról belógó növényzetbe kapaszkodva egyensúlyoztunk. A talpunk alatt a nagyobb és kisebb kövek, a fa deszkával kiépített lépcsőfokok és újfent a fák gyökerei jelezték az ösvény irányát.
Gábor úgy nyilatkozott, hogy ő ma akupunktúrás kezelést kapott a flip-flopon keresztül.
Amikor megláttuk a vízesést a túlpartról, azonnal megszületett a klasszikus gondolat: Csak át kéne menni a folyó túl oldalára, közelebb kerülni a vízeséshez. Ehhez az is hozzájárult, hogy láttunk embereket szemben a vízesés alatt egy szikla darabon. Elindultunk a folyó mentén a köveken, kisebb sodrású, sekélyebb részt keresve. Közben felbukkant egy tőlünk idősebb fazon de elég intenzív tempót nyomot és láthatóan tudta, hogy merre megy. Bandi próbálta követi, de az emberünk egyszer csak eltűnt, mint a dzsungel szelleme. Visszább mentünk, majd Bandi egy ponton átkelt a vízen, hogy felfedezze a túl oldalt, mert nem feltétlenül tűnt járhatónak. Gábor meg Orsi leült egy-egy nagyobb kőre, én meg kettejük között dilemmáztam, hogy leüljek, vagy se… mindezt nyilván egy billegő kisebb kövön, ami megunta, hogy billeg alattam és ledobott magáról. Popsival a vízben landoltam. Gábor ezen a ponton megjegyezte, hogy a tegnapi blogba se írtam bele, hogy tegnap is beleestem a vízbe. Persze, mert csak én estem bele.
Bandi visszaért, és mivel nem találta meg a száraz, királyi utat a túloldalon, így elengedtük a “közelebb kerüljünk a vízeséshez” projektet. Elindultunk vissza, leérve a parkolóba csapzottan, izzadtan, szomjasan, kissé viseltesen. A nyolc perces túra majd két órás lett. A parkoló melletti kis étteremben a délutáni órákban rajtunk kívül senki nem volt. Két nagy víz és mindenkinek egy friss gyümölcs koktél életmentőnek bizonyult. Fél óra pihenő segített egy kicsit mindannyiunknak.
Délután fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy a következő, amit megnézünk az maga Hell-Bourg legyen.
“Hell-Bourg – Réunion szívében, mint egy titokzatos kreol mesefalu” – írja az internet. Ez a hegyi falucska a Cirque de Salazie mélyén, Réunion sziget belsejében található, kb. 930 m-rel a tengerszint felett – friss hegyi levegővel, esőerdőkkel, vízesésekkel és kreol építészettel körülvéve.
A helyet Adrien Pignolet de Fresnes és Adam de Villiers fedezte fel 1832-ben, miután termálforrásokra bukkantak itt – a vizet hamarosan terápiás célokra kezdték használni, és a partvidék gazdagabb társadalma üdülőhelyet épített ide. Bár a források mára eltűntek, a falucska hangulata megmaradt: különleges színes kis házak, gondozott kertek, barátságos utcák, kedves emberek. Egy kis kávézóba beültünk kávéra, teára és egy falat sütire, hogy vacsi és sötétedés előtt még a Trois Cascades teljesítéséhez energiát gyűjtsünk.
Trois Cascades-hez a falu végéből indul egy túra útvonal. Nem hosszú túra, mert nincs egy kilométer se, de végig olyan meredek, hogy azt hiszed három kilométert mentél. Amikor felértünk a mérsékelten jól jelzett túraútvonal végére, akkor pont ugyanaz történt, mint az előző helyen, miszerint rajtam kívül mindenki meg volt győződve, hogy itt lehet tovább is menni. Tényleg lehetett, csak akarni kellett. Olyan hatalmas bambusz csomókon keltünk át, amilyet életemben nem láttam még. Feljutottunk egy olyan pontra, ahol megint vízen átkelve lehetett még pár métert megtenni azért, hogy aztán a jéghideg vízbe bemártózva az izzadt, ragacsos testünket felfrissítsük. Én hagytam, hogy ezt a többiek gyakorolják, inkább őriztem a hátrahagyott hátizsákokat és száraz ruhákat. Visszafelé pont ugyanolyan meredek volt, és ugyan gyorsabb, de nem könnyebb.
Mire leértünk már éhesek voltunk rendesen. Hell-Bourgban a Villa Marthe kreol étteremet néztük ki, még a délutáni séta alkalmával. Nem volt kérdés, hogy oda ülünk-e be. És milyen jól tettük. Nagyon finom volt a vacsora.
Közben pedig ránk sötétedett és megéreztük, hogy a keleti oldala a szigetnek valóban hűvösebb. Persze ez annak is köszönhető, hogy magasan voltunk, de erre a részre 5-6 fokkal hűvösebbet ír estére – éjszakára, mint a mi nyugati oldalunkra. Hazafelé beszélgettünk, hogy milyen jól jártunk, mert mégse kapott el minket eső, pedig arra az oldalra azt is sűrűbben ígéri és ma délután 3-tól azt is jelezte előre. Aztán ahogy közeledtünk a szállás felé egyértelművé vált, hogy ma az eső a mi oldalunkat mosta, mert még vizesek voltak az utak és elég nagy pocsolyák álltak az út szélén.
Este 10 volt mire hazaértünk, de akkor még a kemény mag ivott egy rumot kilépőnek. Én gondoltam inkább megírom nektek a blogot.
Reggel egyetlen egy cél volt: a 10-ig tartó reggelihez leérni. Finom friss francia pékáruk, rengeteg féle sajt, helyi gyümölcsök és pezsgő, mellé pedig óceán parti kilátás és kellemes morajlása a hullámoknak. Bár én váltig állítottam, hogy reggel nem tudok pezsgőt inni, de Gábor szerint le lehet azt gyűrni. Duzzogva.
A homokos óceán parton folytattuk az aklimatizálódást, nézve a hullámok rohamos közeledését, majd hirtelen lecsendesülését, élveztük hogy süt a nap, ami mellé kellemesen lengedező szellő társult. Én el is aludtam, ugyanis rajtam kívül mindenki jól aludt az éjjel.
A sziget kicsit több mint 2500 négyzet kilométer, mindössze kb. 70 km hosszú és 50 km széles, mégis változatos tájakat rejt.
Réunion nem volt lakott, amikor a 16–17. századi portugál felfedezők először kikötöttek. Azóta viszont egy olyan kulturális és etnikai olvasztótégellyé vált, ahova francia telepesek, afrikai és malgasz rabszolgák, majd dél-indiai, kínai és sok más háttérből érkező közösségek érkeztek, és mind hozzátették a saját darabjukat a sziget összképéhez. Ma Réunion lakossága – ami közel 900 000 főre tehető – egymással harmóniában él, miközben franciául és kreolul beszélnek, és a mindennapok hangulatában egyszerre érződik a kreol életöröm és a francia kulturális érintés. Az emberek kifejezetten kedvesek, kevés a turista. Angolul nem beszélnek, vagy aki igen, az is minimális szinten. De kedvességük, igyekezetük feledteti, hogy mi nem beszélünk az ő nyelvükön, és ők sem a miénken.
A sziget neve is egy kis történelmi utazást rejt. Francia fennhatóság alatt a 17. századtól először Île Bourbon-ként szerepelt a térképeken a Bourbon-ház után, amely akkor uralta Franciaországot. A francia forradalom idején “Réunion” névre keresztelték, ami a név jelentésében is hordozza azt a gondolatot, hogy „összegyűlés” vagy „együttlét” – ami talán ma is jól illik a sziget színes népességéhez. A történelem viharaiban volt még Bonaparte-sziget is néhány évig, majd végül a 19. század közepétől Réunion lett a hivatalos név újra.
Délután egykor elindultunk a sziget nyugati oldalán – ahol a szállásunk is van – déli irányban végig az óceán parton, egészen Saint-Joseph városkáig. Egy helyen megálltunk útközben, mert annyira klasszul nézett ki, ahogy a hullámok a parti köveknek verődtek. Saint-Joseph után a sziget közepe felé vettük az irányt. Grand Galet vízesés volt a cél.
A vízesés előtt még egy sarkon is megálltunk, mert Gábor kiszúrt egy pékséget, és gondoltuk kávézunk egyet. Nem egyszerű pékség volt, cukrászda és pékség együtt, így a kávé mellé – ebéd gyanánt – mindenki választott még egy sütit is.
Szuper választás volt – a Grand Galet (más néven Cascade Langevin) Réunion sokak szerint egyik legfotogénebb természeti csodája. Az odavezető úton buja növényzet, meredek hegyoldalak és időnként feltűnő, apró vízesések kísérik az embert egyre szűkebb és kanyargósabb részen. Ahogy közeledtünk a Grand Galet vízeséshez, szűk egysávos úton 22%-os meredekségű szerpentinen haladtunk felfelé, amikor az egyik hajtűkanyarban egy teherautó jött szemben. Volt meglepődés, de megoldottuk.
A Grand Galet elég jól megközelíthető kocsival, egész közel lehet hozzá parkolni. A parkoló mellett, kövek között van egy Bassin Jar (bassin medencét jelent) nevű eldugott hely, egy kicsi vízeséssel, ahol meg lehet mártózni, mielőtt tovább sétál az ember a nagy vízeséshez.
A Grand Galet nem egyetlen vízesés, hanem több, egymás mellett lezúduló vízfüggöny látványos együttese. A fehér habbal alázúduló víz a sötét, vulkanikus sziklákon törik meg, ami különleges kontrasztot ad a látványnak. A víz ereje és hangja már messziről hallatszik. A trópusi zöld minden árnyalata megtalálható, a levegő párás és friss – igazi dzsungelhangulat.
A vízesést néhány száz méterre a parkolótól, egy fentebb vezető útról lehet először jól belátni, megcsodálni, lefotózni. Mindig van néhány turista, de tömeg egyáltalán nincs. A vízesés alatti természetes medence csábítóan tiszta, fentről láttuk is, hogy néhányan valahogy lejutottak és lent fürdőznek.
Nyilván mi sem értük be azzal, hogy fentről csodáljuk a vízesést. Egy darabig néztük, hallgattuk, fotóztuk – aztán elindultunk lefelé a hegyoldalban egy kis ösvényen, a fák kiálló gyökereiben kapaszkodva. Amikor leértünk, akkor jött a következő kihívás, ugyanis hatalmas kövek mindenfelé, közte víz, és semmi egyértelmű jel, hogy merre is kellene elindulni. Néha egy-egy felbukkanó, hasonlóan kalandvágyó turista látványa alapján elindultunk, átszelve a folyót a köveken, néhol sziklákon egyensúlyozva, máshol sekély vízen átgázolva. A cipőnk – hiába akartuk, hogy száraz maradjon, mégis vizes lett, a kövek egy-egy helyen csúszósabbak voltak, mint elsőre tűnt, a buja növényzet pedig nem adta könnyen magát – igazi dzsungelharc volt jó pár száz méteren keresztül. Vagy ötször indultunk rossz irányba, mert nem látszott, hogy hogy a legegyszerűbb elérni a vízesést, és nem hogy kijelölt túraútvonal nem volt, de kitaposott ösvény se. De pont ettől volt az egész kaland.
Ahogy közelebb értünk, a finom permet beterítette a bőrünket, a levegő lehűlt, és egyszer csak ott álltunk a hatalmas vízesés előtt lévő medence partján. Bandi és Orsi szerint a víz jéghideg volt, szinte mellkason vágta őket, mi Gáborral nem mentünk ennyire messzire. De ott állni a lezúduló víz előtt, körülöttünk a fekete vulkanikus sziklák és a vibráló zöld növényzet – ez az a pillanat, amiért az ember elutazik a világ másik felére.
És amikor visszamásztunk, vizesen, enyhén sárosan, de vigyorogva, pontosan tudtuk: ezért szeretjük az ilyen helyeket. Nem csak nézni akarjuk a természetet – hanem benne lenni.
A vízesés zúgása után teljesen más világba csöppentünk amikor elautóztunk Saint-Pierre mellé Terre Sainte-ben. Az óceán parton szinte észrevétlenül bújik meg ez a kis halászfalu, ahol mintha megállt volna az idő. A part fekete vulkanikus kövekből áll, nem a klasszikus fehér homokos képeslap, de ettől különleges. A hullámok ritmusosan közelítenek a part felé, majd csapódnak a sötét sziklákhoz, a háttérben pedig ott a végtelen Indiai-óceán. Kisétáltunk a világító toronyhoz, majd leültünk egy kis étterembe inni valamit, és csak vártuk a naplementét, beszélgettünk és jól éreztük magunkat.
Este fél 9 után értünk vissza a szállásra és mivel már nagyon éhesek voltunk így csak beálltunk a kocsival a szállásunk parkolójába, majd egyből elsétáltunk az első még nyitva lévő helyre, ami egy tökéletes olasz étterem volt 100 méterre tőlünk.
Ugyan tegnap, kedden indultunk útnak, de az esti bécsi járat miatt csak szerda délelőtt értünk célba. Bécset választottuk kiindulópontnak, mert innen indul közvetlen járat Mauritiusra – és ha már így alakult, két egymáshoz közeli szigetet fűztünk fel egyetlen utazásra.
Az első állomás Réunion szigete: szűk egy hétig ezt a vadregényes, Franciaországhoz tartozó tengeren túli megyét fedezzük fel, Afrika partjaitól keletre és még Madagaszkártól is keletebbre, az Indiai-óceán közepén. Ezután pedig továbbállunk, és bő egy hétig Mauritiuson folytatjuk a kalandot, ami Réuniontól csak 50 perc repülőútra található.
Utazó társaink most is Gábor és Orsi, avagy Szécsiék. Mondhatni bevált utazótársak, de nem dicsérem őket előre – lehet, hogy olvassák… Kedden délután Gáborék felvettek minket Érden, és egy kocsival mentünk ki a reptérre. Időben rászámoltunk mindenre: az M1-esen rengeteg a lezárás, aztán a parkoltatás elsőre egyszerűnek tűnt, de ugye ki tudja, és a reptéren sem akartunk időszűkében kapkodni, ha netán fennakadnánk valamelyik folyamaton.
Minden flottul ment, kicsivel 4 után már a reptéren voltunk, negyed 5-re pedig a fiúk el is intézték a kocsit. Gábor előre foglalt az Easy Parkingnél: adott helyre kellett leparkolni (konkrétan a reptéri bejárat elé), majd a kocsikulcsot és a kapott parkolókártyát bedobni egy dobozba. Emberrel nem találkoztunk, csak reméljük, hogy a kocsi felvétel is ilyen flottul fog majd menni hazafelé. A csomagfeladás teljesen automatizált volt: magad nyomtatod a cetlit, felragasztod, leméred, feladod a bőröndöt – emberi kontakt: nulla. A biztonsági ellenőrzésnél találkoztunk először személyzettel, az útlevél-ellenőrzés viszont megint csak gépesítve ment. Nem meglepő, hiszen ezekkel már Budapesten is egyre gyakrabban találkozunk, inkább az volt az érdekes, hogy mennyire flottul működött minden: nagyjából 15 perc alatt túlestünk az egészen. Így végül maradt három óránk a gép indulásáig – de legalább nem rohanással indult az utazás.
A gép majdnem időben indult, este fél 8 után kicsivel, az útidő Mauritiusig pedig 10 óra volt. Reméltük, hogy az éjszakai hosszú repülőút sok alvással telik majd és kipihenten, üdén landolunk egy melegebb éghajlaton, ahol a hosszú út ellenére csak 3 óra időeltolódással kell szembenéznünk.
Meglepően jó vacsorát kaptunk, már-már az volt az érzésem, hogy új a szakács az Austrian Airlines-nál. Filmeztünk egy darabig, közben este 10 körül lekapcsolták a fényeket, támogatva a pihenni vágyókat. De megint rájöttünk, hogy a repülő ülése – még ha valamivel kényelmesebb részen is utazunk, nem a turista osztályon – nem olyan mint az otthoni jól megszokott ágy, a már jól bevált párnákkal.
Reggel fél 9 után landoltunk Port Louisban, Mauritius fővárosában, de beállni csőrre csak 9-re sikerült. És akkor itt maradt egy óránk arra, hogy elérjük a csatlakozást. Egyikünk se aludt túl sokat, de mégis igyekeztünk felpörögni, mert rájöttünk, hogy ez irtó kevés lesz, hiszen külön vettük a két jegyet és emiatt a csomagokat nem tudtuk végig feladni. Vagyis várt ránk egy útlevél ellenőrzés és beléptetés Mauritiusra, bőrönd felvét, majd bőrönd vissza feladás az indulási oldalon, ahova el is kell jutni, útlevél vizsgálat újra, biztonsági vizsgálat…
Végülis ezt az egészet már Ausztriában elszúrtuk. A teljesen automatizált rendszer miatt a bőröndöket csak Mauritiusig tudtuk feladni, nem gondoltunk rá, hogy kellene keresni valakit, aki a rendszerben felülírja a bőröndök végcélját, mert ha ezt megcsináltuk volna, akkor az útlevél vizsgálat után csak a kapuhoz kellett volna elsétálni. Mivel éreztük, hogy necces a helyzet, így mi Bandival kicsit jobban szedtük a lábunkat, gondoltuk hamar felkapjuk Gáborék bőröndjét is, hogy utána már csak futni kelljen. Álltunk a csomagokra várva, de Gáborék csak nem jöttek… és a bőröndök sem…
A bőröndökről azt gondoltam, hogy mivel mi adtuk fel elsőként így a miénk érkezik utolsónak. Kb ez történt. De Gáborék sehol se voltak. Ahogy vártunk a poggyászra, csiholtam netet a telóra és látom, hogy Orsi írt, miszerint őket elirányították egyből a kapuhoz és megígérték nekik az útlevél vizsgálatnál hogy kiveszik a csomagjaikat és közvetlenül elküldik a réunioni járatra. Na mi nem jártunk ilyen egyszerűen. Valóban az utolsó bőröndök között érkezett meg a miénk. Futottunk az indulási oldalra, hogy leadjuk a bőröndöt, csak hogy ott már nem volt senki egy távozó pasin kívül. Elkaptuk, jól megszidott minket, hogy ezt nagyon elszúrtuk, már zárnak a kapuk, a bőröndöt már nem lehet feladni… stb. Na, száz szónak is egy a vége: nincs olyan, hogy ne lenne megoldás, így a bőröndök elindultak a szalagon. Mi pedig mindenen átrohanva a 31 fokos sziget nem légkondicionált repterén, mindenhol jelezve, hogy mi ránk vár egy gép, közben hallva folyamatosan a hangosbemondóban a saját neveinket kellemes francia akcentussal, hogy miért nem vagyunk már a kapunál – olyan sprintet nyomtunk Bandival, hogy magunk is meglepődtünk. Nyilván az épület utolsó kapuja volt a miénk, ahol már senki se volt közel és távol, de mi meg csak ordítva angolul, hogy jövünk, várjanak meg, hátha valaki meghallja. Tüdőnket majd kiköpve megérkeztünk a kapuhoz, ahol tényleg csak ránk várt egy kiscsaj, és elértük a gépet. Mindeközben Gábor és Orsi rossz helyen várta a beszállítást, így ők is majdnem lekésték a gépet. Izzadtan, enyhén megviselten, utolsóként felszállva a repcsire úgy indultunk Réunionra, hogy négyünk közül senki se volt meggyőződve, hogy a bőröndjeink velünk együtt érkeznek e meg.
Saint-Denisben, Réunion fővárosában 11-kor landoltunk. Gáborék bőröndjei viszont Mauritiuson ragadtak, így az első lépés az volt, hogy megreklamáltuk, jobban mondva jeleztük, hogy hiány van a rendszerben. Délután 5 előtt ér be a következő gép, azt ígérték, azzal érkezik.
Réunion annyira Franciaország része, hogy a hivatalos francia nyelven túl euro a fizetőeszköz, a telefon tarifája európai uniós árakon fut és pont ugyanúgy van netünk a telón, mint az EU-n belül, a kocsik rendszám tábláin is a francia felségjelzés látható. Réunion konyhája is francia, és minden másban is megjelenik a francia hatás. Érthető, hiszen 1638 óta a franciák birtoka.
A reptértől 36 km-re, de egy órányira van a szállás, így már előre autót béreltünk, amit a reptéren kellett felvenni. Valószínűleg be se fért volna a négyünk csomagja egyszerre, így még majd a reptérre visszafelé sakkozni kell. De az nem a ma problémája. Nem nagy a sziget, de az autós közlekedés a legideálisabb, ha be akarjuk jobban járni a szigetet, így ez tűnt logikusnak, hogy már a reptéren kocsiba ülünk. Saint-Denisből Saint-Paulba mentünk (majdnem minden város neve Szenttel kezdődik), a szállásra, ahol lepakoltunk, ebédeltünk, majd visszaautóztunk a bőröndökért. Különben azt ígérték, hogy kihozzák, de csak holnap délelőtt lenne rá kapacitás, így logikusabbnak tűnt, hogy visszamegyünk érte. Elég jó meleg van, 31 fok, napsütés. Engem emlékeztet a sziget Seychelle-szigetekre.
Emiatt, hogy visszamentünk a fővárosba gondoltuk akkor kicsit csavargunk a belvárosban, miután összeszedtük a Gáborék cuccait. Meg is vacsoráztunk egy hangulatos utcában, ami tele volt kiülős helyekkel, majd este 8 után elindultunk vissza Saint-Paulba, a szállásra. Eddigre már kellőképp elfáradtunk, így nem kellett altatni minket.
BandiBorso utazik 