Időben keltünk, mert 8:15-kor már találkozónk volt egy kutyaszán húzó csapattal. Talkeetna olyan kicsi, hogy a szállás ajtaján kilépve 3 házzal odébb sétálva volt a találkozási pont. Tulajdonképp 2 utca össz-vissz a falu.
Az Alaska Sled Dog csapata jött értünk meg egy párért, és egy negyedórás autós úttal elvittek minket egy kutyás farmra, ahol 175 szánhúzó kutya él együtt. Kipróbálhattuk a kutyaszánozást – hó hiányában kerekeken repülve a kutyák után. Megnézhettük, hogy hogyan élnek a kutyák egy ilyen helyen, hogyan dolgoznak, és nem utolsósorban kiskutyákat is lehetett simogatni.
Van egy híres alaszkai szánhúzó verseny, az Iditarod melyet minden évben megrendeznek a tél végén. A hely tulajdonosa, a most 36 éves Dallas Seavey 6 kupát is elhozott már erről a versenyről.
Délben kijelentkeztünk a szállásról és tovább indultunk a Denali Nemzeti Parkba, ami bő két órányira van. Mondjuk nekünk ötórás lett az utunk, mert több helyen is megálltunk nézelődni, sétálni, felfedezni.
Délután fél 6 volt mire ezen az alaszkai utunkon a legészakibb pontunkra elérkeztünk. Nem a szállásra mentünk először, hanem a nemzeti park látogatói központjába, hogy néhány részletnek utána nézzünk.
A szállás a nemzeti park szélén egy faházakból álló terület. Kellemes nagy szoba terasszal, kis konyha résszel.
Itt nem sok étterem meg kisbolt van, nem lehet nagyon válogatni. De a szálláshoz tartozó étteremnek jó volt a minősítése és közel is van, így oda mentünk vacsizni. Várni kellett majd egy órát az asztalra, de könnyen eldumáltuk az időt.
Esős napra ébredtünk Seattle-ben, na de kit érdekel, hiszen megyünk is tovább! Irány Alaszka, ahol Judittal (Amerikában élő nővéremmel) találkozunk. Időben keltünk, mert még a bőröndöket össze kellett pakolni, elmentünk még reggelizni (nyilván a már jól bevált olaszba), és 9-kor már vártuk az utcán az Ubert. Judit jóval korábban indult, messzebbről kellett odaérjen. Anno úgy foglaltuk a repjegyeket, hogy közel egyszerre érjünk Anchorage-ba.
Az Uber sofőr tök kedves etióp srác volt, akinek a tesója Franciaországban séf. (Mi mindent meg tud az ember egy 20 perces autóút során a másikról…) Tudta, hol van Magyarország, sőt meglepően sok helyen járt már Európában. Beszélgettünk vele az itteni hajléktalan helyzetről, mert azért minket meglepett a “sátrasok” mennyisége. Így neveztem el őket, mert sokuknak van sátra, ami random az utcán, a parkban, a játszótér szélén fel van állítva és ott élnek. A város vezetése nem vegzálja őket, de a sofőr srác szerint nincs is velük nagy baj, a java kedves ember. Igen a drogos fiatalokkal van a gond. Azt mesélte, hogy nyáron azért ilyen sok a hajléktalan (télen elvonulnak vidékre), mert sok a turista, ugyanis innen indul rengeteg cruise hajó, és a turisták adakozóbbak…
Alaszka az 50 amerikai szövetségi tagállam közül az egyik olyan, amely térben elszakad a nagy egységtől (a másik Hawaii). Területileg a legnagyobb, viszont lakosainak a száma alapján a harmadik legkisebb állam. (Néhány érdekes adat: területe: majd 1 millió 718 ezer négyzetkilométer! Kelet-nyugat irányban 2380 km széles, észak-dél irányban pedig 1300 km hosszú. Lakossága: 730 ezer fő, közel mint Seattle városé.) Az 1700-as évek második felében orosz fennhatóság alá került Alaszka, amely főként a szőrmekereskedelem miatt volt fontos, elsősorban a tengeri vidrákat vadászták. Abban az időben ezt a területet Orosz-Amerikának nevezték. A szőrmekereskedelem nem volt nyereséges, és az oroszok benépesíteni se tudták a területet, a telepesek nem találtak jó körülményeket, így elsősorban az ide érkező oroszok csupán kényszer hatására kerültek Alaszkába. Az Orosz Birodalom kevésbé jó anyagi helyzeténél fogva a fenntartását tovább finanszírozni nem tudta, sőt a krími háborúban is súlyos vereséget szenvedett, eladta a területet az Egyesült Államoknak. 1867-ben elkészült a szerződés, melyben II. Sándor orosz cár 7,2 millió dollárnyi arany vételárért átadta a területet Amerikának. Az oroszok többsége elhagyta Alaszkát, de természetesen még ma is él itt orosz kisebbség. 1867 október 18-án vonták fel Sitkában (az orosz közigazgatás központjában) az amerikai zászlót. Azóta ez a nap Alaszka napja. Alaszka nem tagállamként csatlakozott az USA-hoz, hanem csupán mint territórium, jóval később, csak 1959-ben vált az unió 49. államává.
1896–1897-ben Alaszkában tört ki a történelem legnagyobb aranyláza. Következményei közül kiemelendő a társadalom átalakulása (az aranyásók közül sokan végleg le is telepedtek itt), a számos új település létrejötte, melyek közül sok nagyvárossá fejlődött, valamint a vasúthálózat kiépülése a bányák és a kikötők között. Az aranyláztól eltekintve azonban különösebb jelentőséget ezek után sem tulajdonítottak a területnek az amerikaiak.
11:45-kor indult volna a gép, ehelyett 45 perccel később szállt fel. Viszont majd az egészet behozta, és délután f3 után kicsivel értünk Anchorage-ba, átrepülve egy újabb időzónába. Már -10 órában vagyunk Magyarországhoz képest. Ahogy haladtunk Kanada felett, közeledvén egyre inkább Alaszka irányban a kisebb pamacs felhők közül kikandikáltak a havas hegycsúcsok, néhol pedig a gleccserek húztak egyenes vonalat a képbe. Már a látványtól időnként azt éreztem, hogy fázik a lábam. A képernyőn a -58 fokos kinti hőmérséklet is csak erre erősített rá, miközben tudtuk, hogy ahhoz képest meglepően szép időjárásra érkezünk. 21 fok és napsütés várt minket.
Anchorage nem Alaszka fővárosa, de a legnagyobb városa az államnak. A repülőgépek java ide érkezik. Judittal végül annyira közel egyidőben szálltunk le, hogy már a csomag felvételnél összefutottunk. Volt időnk beszélgetni, mert a bérelt kocsi felvétele több mint egy órát vett igénybe. Először Anchorage-ba mentünk bevásárolni, bár a bőröndök eleve megtöltötték a kocsi hátulját.
Magát a várost későbbre hagyjuk, ma Talkeetna faluba akartunk eljutni, ami bő 2 órára van Anchorage-tól északra. Este 9 volt mire megérkeztünk, mert útközben egy részen megálltunk egy mini kirándulásra.
Talkeetna egy ezer fős kis falu az erős sodrású Talkeetna folyó mentén. Ezer lakos, de olyan élet volt, mikor megérkeztünk, hogy öröm volt nézni. A térképen kinéztük a vacsora helyünket, már csak azért is, mert ebédre a repülőn mindannyian csak kis vacak chipset kaptunk, így már elég rendesen kopogott a szemünk.
Még mielőtt elfoglaltuk volna az étteremmel majd szemben lévő szállásunkat, megvacsoráztunk. A naplemente este fél 11-kor kezdődik, ezért a vacsora után lementünk a folyó partra megcsodálni a Denali hegycsúcsát és a mellette lemenő napot.
A szállásunk egy nagyon aranyos magánház, melynek a felső szintjét megkaptuk. Végül éjjel egy óra volt mire elmentünk aludni.
8 körül már az olasz kávézónkban voltunk, hogy megreggelizzünk.
A city pass-al a város híres akváriumába is be lehet menni, sőt ez a másik fix program a torony mellett. Ráadásul kényelmesen előre be lehet foglalni az időpontot, hogy hányra mész, és nem kell sorban állni. Nyitásra mentünk, bízva hogy akkor még kevesen vannak. Tényleg kevesen voltak eleinte, ideális volt.
Az 1977-ben megnyitott akvárium 2007 nyarán egy új épülettel bővült. A régi épület a Washington állam vizeinek az élővilágát mutatja be elsősorban. Az itt bemutatott állatok, a szabad természetben 1,5-18 méter mély vizekben élnek. Láttunk fókát, vidrát, különleges halakat, madarakat. Míg az új épületben a korall zátony halait nézhettük meg, cápa, rája, cuki kis bohóc hal, medúza és csikóhal is volt köztük. Mi az új épülettel kezdtünk, mert akinek nem volt előre megváltott jegye az a régi épületnél kellett sorba álljon, mi viszont választhattunk.
Délelőtt szépen sütött a nap, nem tudtuk meddig tart, mert már 10 órától borús időt jelzett az időjárás-jelentés. Amikor 11-kor kijöttünk az óceán világából, akkor vettünk két jegyet a kompra, ami a szomszédos Bainbridge Island-re megy. Minden nagyon klappolt, pikk-pakk a kompon voltunk, délben pedig már a kiszemelt szigeten. A tegnapi magyar család, akikkel megismerkedtünk ezt a programot ajánlották elsősorban.
Bainbridge sziget Seattle alvó városa, melynek össz-vissz 23 ezer lakosa van. A komp óránként jár és csak oda felé kell jegyet venni.
Először elsétáltunk a kiszemelt étteremig, ahol nagyon klassz halas ebédet ettünk. Utána nagyot sétáltunk a kis hangulatos szigeten próbálva az ebédet feldolgozni és a kajakómát túlélni. Tervben volt még az is, hogy biciklit bérlünk és azzal is megyünk egy kört, de végül ez elmaradt.
A visszafelé menő kompot pont lekéstük, így 40 percet vártunk és végül fél 6 után értünk vissza Seattle-be. Kissé megfáradva haza gyalogoltunk, majd már pihenéssel és pakolással telt az este, mert holnap tovább állunk.
Én még életemben nem aludtam egyben 11 órát, de most sikerült. Bandinak meg 12 óra lett az eredménye. Szóval korán keltünk, de legalább sokat aludtunk.
Seattle város Washington állam legnagyobb városa. Ez a 15. állam amiben körbenézünk Amerikában. A város bő 700 ezer lakossal rendelkezik, de az agglomerációval együtt eléri a 4 milliót is.
Seattle-t 1851-ben alapították, nevét a környék legendás indián vezéréről, Seattle törzsfőnökről, Noah Sealth, Si’ahl-ról kapta.
És még egy érdekesség a városról, amit a Wikipédián olvastam: A 2005-ös statisztikák alapján Seattle az Egyesült Államok legképzettebb és legirodalmibb (ne kérdezd, nem tudom mit jelent!) városa.
7-kor elindultunk megkeresni a környék legjobb kávézóját. Az első helyet ott hagytuk, amit kinézett Bandi, mert a reggelik nem tűntek oly finomnak, de a második hely tökéletes reggelivel és olasz kávéval várt minket.
Bandi közben néhány emberre oly természetességgel ráköszönt az utcán sétálva, mintha Fenyves-Parkvárosban a kutyákat sétáltatnánk. Megjegyeztem, hogy ez Seattle, nem kell mindenkire ráköszönni. Nem értette mi bajom nekem ezzel, majd visszafogta magát. De a következő sarkon, ahol az ingyenes egészségügyi ellátásra várakozó emberek ácsorogtak várván, hogy kinyisson a hely, az egyik helyi fazon úgy köszönt ránk, mintha Érd cityben a szomszédunk lenne. Bandi rám nézett, majd megjegyezte, hogy na, látod? Közben láttunk néhány fura embert: hajléktalant, betépett fiatalt, aki magában dumált, nagyon lepukkant ruhában lévő alakot, stb. Megjegyeztem, hogy sok itt a itt furcsa alak, mire Bandi: Ja és mind köszön.
Sétálva elmentünk a város ikonjaként számon tartott Space Needle toronyhoz, ami 1961-ben épült az 1962-es világkiállításra és Seattle életében mérföldkőnek számít. A 184 méter magas torony 6 szinttel rendelkezik, klassz kilátással a városra és az Elliot öbölre.
A Needle torony és még jó néhány attrakció a city pass megvételével kedvezményesen megtekinthető. A City pass tartalmaz fix látványosságokat, mint például a torony, és vannak benne választhatóak, összesen 5 dolgot lehet vele megnézni. A Needle környékén több múzeum is van, mi a Museum of Pop Culture-al (MoPop) folytattuk, amiben az 60-as, 70-es évektől napjainkig megtalálhatóak a pop kultúra legjelentősebb alakjai. Külön rész foglalkozik az ikonikus filmekkel, azon belül külön a fantasztikus filmekkel és a horror filmekkel, külön rész van szentelve a képregényeknek, azon belül az ázsiai képregényeknek. Megint másik területen a számítógépes játékok, valamint a zene, azon belül a gitár, ami ki van emelve.
Délben végeztünk, elindultunk a kikötő felé de közben gondoltuk ebédelünk egyet. Megint egy ázsiai étteremben kötöttünk ki. Mondjuk én csak a hamburgerig jutottam…
Délelőtt felhős volt az idő, de ahogy kijöttünk a múzeumból már kellemesen sütött a nap, 24 fok, így egy sétahajókázásra gondoltunk, ami a city pass része, ezért aztán különösen ideálisnak tűnt. Ezt egy adott hajó társaság csinálja, 1 órás és az Elliot öbölben tesz egy kört más szögből bemutatva a várost. Jól jött ki mert ahogy visszasétáltunk a kikötőbe csak 5-10 percet kellett várni és már indult is a hajó.
Délután a hajókázásból a piac felé vettük az irányt, de ma is csak érintőlegesen fedeztük fel, nem időztünk ott túl hosszan. Egy félig magyar családdal ismerkedtünk meg út közben, akikkel jót beszélgettünk és ajánlottak holnapra programot.
Kora este meg rollerrel elmentünk a Lake Union-hoz, ami a reggel megnézett Needle tornyon is túl van. Itt Bandi nézelődött, míg én futottam egyet.
A tó mellett vacsoráztunk egy jó kis olaszban. Borzalmas nagy adatokat adtak, de ez nagyjából egész Amerikára igaz, hogy irreális mennyiséget tesznek ki eléd.
10 körül értünk haza, sűrű, tartalmas napunk volt szép időjárással, élveztük is.
Egészen korán indultunk, cserébe előtte elég későn feküdtünk. Így két óra alvással vágtunk neki Amerikának. Mivel visszafelé repültünk az időben, ezért délelőtt 11-kor már Seattle város levegőjét lélegeztük magunkba.
Párizsi átszállással mentünk. És hiába az oly korai indulás, Bandi reggel 5-kor a budapesti Lounge-ban evett egy villás reggelit, amitől a gépre már úgy szálltunk fel, hogy közölte vacakul van. Szegény koncentrált erősen, én igyekeztem zacskót találni, hogy ha kell, akkor legyen mibe…
Negyed órával előbb már mindenki a helyén ült, gép lezárva, de csak 45 perccel később indultunk, fél órás késéssel. Bandi el tudott aludni, nem keltettem fel egy francia repcsis reggeliért. Mutatom mi volt a reggeli a gépen… Jobban is lett mire leszálltunk.
Párizsban az átszállásra másfél óránk lett volna, de olyan jól nyomta a gázt a pilóta bácsi, hogy nem csak a 30 perces késést hoztuk be, hanem még 10 percet ráhúzott. Minden simán ment, a nagy gép is időben indult. A menetidő mindenestül 14 óra volt.
Bő másfél óra ment el a repülő parkolásával, a csomagok felszedésével és az útlevél ellenőrzéssel. Alapvetően feltettek néhány keresztkérdést az útlevél ellenőrzés során, de nem volt semmi izgalmas. Úgy láttuk, hogy kettőnknek az Uber még olcsóbb is meg kényelmesebb is mintha a gyorsvasúttal bemegyünk, így azt választottuk a szállás eléréséhez.
A Seattle városában lévő szállásról csak annyit, hogy amikor képek alapján foglalsz egy jó kis belvárosi hotel szobát hónapokkal az indulás előtt, majd 3 nappal az utazás előtt megnézed pontosabban a térképen, hogy hova is esik, és látod, hogy valóban klasszul a belvárosban van, ráadásul a reptérről is könnyen megközelíthető tömegközlekedéssel, a kikötő is csak két utcányira lesz, és van csomag megőrzője is, ha túl korán érkeznénk…, akkor meg vagy elégedve magaddal, mondván igen, jót foglaltam. Majd a férj, aki csak és kizárólag az utolsó pillanatban szeret beleszólni, megkér, hogy a Google térkép alkalmazásban nézzük meg az utcaképet is. Tudod, amikor a kisembert lerakod, és olyan mintha ott lennél…
Nem várt fordulat, mert hirtelen Seattle-ben, egy régi gyárépület együttes egyik sikátorába jutottunk emígyen, ahol az épület ablakai betakarva pozdorjával, ellenben ajtónak meg nyoma sincs az utca képen, és furcsa autók parkolnak a semekkora utcában. Döbbent, kikerekedett szemekkel egymásra néztünk, csendben, szóhoz se jutva. Majd megállapítottuk, hogy a Google hülye – nyilván. Kezdjük elölről, csak most ne a nevét írjuk be a szállásnak, hanem a pontos címét. Ugyanaz. Akkor menjünk ki a kis emberrel a sikátorból, nézzünk körbe a közeli nagyobb utcákban, hátha valamelyik épületre rá van írva a szállásunk neve. Nem volt. De ahogy kijjebb tereltük a kisembert valóban egy tágasabb utcába jutottunk, nem annyira cikis épületekkel. Ám az egyik utcában néhány épület előtt felvert sátrak álltak sorban, amiről azt gondoltuk hirtelen elsőre is és másodikra is, hogy ezek az ott élő hajléktalanok szállásai.
Nagyjából egy óra virtuális környékbeli nézelődéssel arra a megállapításra jutottunk, hogy régi a térkép (2021), ma már minden sokkal jobb, közben átépítettek mindent, felújították a gyár épületet, netán még a sikátort is kiszélesítették és tuti klassz lesz minden. Így indultunk el otthonról…
13 órakor az Uber kirakott minket a mi kis “sikátorunk” előtt. Sajnos csak délután négytől lehetett elfoglalni a szállást, ami teljesen automatizált, semmilyen személyzet nincs, csak applikáción keresztül kapod a kódot és nyitod magadnak az ajtót. Elvileg van csomag megőrző szolgáltatásuk, gyakorlatilag viszont 6 db szekrény van, amiből 4-be be se fért volna a cuccunk, de mindegy is volt mert mind foglalt volt. Így aztán csak arra volt jó, hogy odamentünk a szállásra, hogy felmérjük a környéket, megnyugodjunk, hogy a szállás létezik, az utca se rossz, a környék is elég okés. 7 perc sétára volt egy csomag megőrző. Elsétáltunk. A csomag megőrző egy kisbolt volt. Kérdezi a csávó, miközben beszél valakivel telefonon, hogy van-e foglalásunk. Nincs. Végül bevette a csomagokat.
Éhesen, fáradtan de csomagok nélkül találtunk egy nagyon jó értékelésű vietnami éttermet a következő sarkon.
Kaja után meg elindultunk gyalog Seattle Elliot öblét és környékét felfedezni. Tulajdonképp ehhez a részhez vagyunk a legközelebb, adta magát, hogy ezt járjuk be.
A kikötő mentén sétálva eljutottunk a híres Pike Place Market-re, ahol aránylag nagy területen a termelői zöldségtől a hal árun át a kézműves portékáig minden van.
Vasárnap délután lévén sokan voltak, nem is időztünk el annyira, inkább délután négyre visszakeveredtünk a bőröndökért, hogy aztán a szálláson lepakolhassunk. Ekkorra már majd 24 órája talpon voltunk úgy, hogy előtte 2 órát aludtunk, meg a gépen néhány kicsit. Ráadásul a mi időnk szerint hiába volt du 4 óra nekünk akkor is éjjel egy volt. Szóval nem mentünk már sehova, 5 után kicsivel lefeküdtünk aludni, remélve hogy ez nem hátráltatja a 9 órás időeltolódást felvenni.
A szállás különben tök rendben van, egy galériás kis apartman, amiben konyha is van, meg kis nappali rész is, sőt van teraszunk. A belmagasságból is, meg a korábbi képekből is arra jutottunk, hogy ez egy raktár épület lehetett, amit tök jól rendbe hoztak.
Nagyon klassz kis napsütésre ébredtünk. Reggeli után viszont kijelentkeztünk a szállásról, majd a nem túl messzi, még a Romantikus Út részét képező Schillingsfürst települést és a hozzá tartozó várat néztük volna meg. A vár hétfőnként zárva van, így a max mellette lévő solymász területre lehet bemenni valamint a város kilátásában lehet gyönyörködni onnan.
Utunkat a Feuchtwagen városkával folytattuk, ahol az evangélikus templom közvetlen közelében (konkrétan mellette) egy másik ámde nagyobb evangélikus templom áll. A kisváros belvárosát könnyen bejártuk, közben egy kávé mellett szívtunk magunkba a D-vitamint.
A bajorországi Romantikus Út 29 városából néhányat megpróbáltunk felfedezni az elmúlt héten vegyes sikerrel. (Azért írom, hogy vegyes sikerrel, mert a mi hat napunk, amit erre szántunk, az kevés volt, erre két hetet is el lehet tölteni.) Jókor jöttünk, mert még nincs nyári szünet, így valószínűleg jóval kevesebb volt a turista. Az időjárással ugyan mérsékelten volt szerencsénk, de ez benne van a pakliban bármikor.
A Romantikus Út biciklivel is jól bejárható, ha valaki ilyen jellegű túrát tervez.
Amit láttunk az nem volt csalódás, valóban romantikus, szép, tiszta, rendezett kisvárosok sokasága fekszik a 460 kilométeres szakaszon Würzburg és Füssen között, melynek végén II. Lajos király kastélyai tényleg megkoronázzák a látottakat. A sok-sok több száz éves ház a kisvárosokban, mellettük az újabbak, melyek stílusában, színében különböznek, de mégis jól mutatnak együtt. A városok közötti megművelt, üde, ezerszínű zöld táj a lankáival, dombjaival, néhol egy-egy fasorral folyamatosan elvarázsol. Nekünk személy szerint a Rothenburgban tartott 4 napos pünkösdi középkori fesztivál is nagyon tetszett, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy mikor menjen, akkor ez az időszak különleges.
Én utólag, (már az utazásunk közben) fedeztem fel ezt a honlapot, de még így is hasznos volt. Azoknak akik terveznek egy hasonló túrát érdemes előtte ezt az oldalt kicsit tanulmányozni: http://www.romantischestrasse.de
Közben letérve a Romantikus Útról Regensburg felé vettük az irányt mert az elektromos autót ott kellett töltsük még Wels előtt. Gondoltuk akkor már összekötjük egy jó kis városnézéssel, vagyis a délutánt Regensburgban töltöttük.
Majd fél 9 volt, mire Ausztriába, a Linz melletti Wels-be érkeztünk, hogy irányba legyünk a holnapi hazaútra. Este csak egy nagy bridzs partira volt energiánk, és jófejek voltunk, mert hagytuk, hogy a szülők mocskosul megverjenek minket a kártyában.
Holnap már csak autózás lesz haza, így ennek a beszámolónak itt a vége.
Nekem nagyon tetszett tegnap Rothenburg és kíváncsivá tett, hogy turisták nélkül mennyivel jobb, így felkeltem 5:30-kor és 10 perc múlva már a város utcáit fotóztam. Visszamentem az egyik kedvencem pontomhoz, ahonnan két kapura is rálátni, majd a piactérre, aminek tök más volt a látványa az árusok nélkül. 6:30-kor pedig visszafeküdtem egy kicsit aludni.
9-re lementünk reggelizni a szálló reggelizőjébe, de már előtte hallottuk, hogy az utcán megy a fesztivál hétvége vasárnapi műsora. Zenélő férfi csoport szerenádot adott az utca túl sarkán lévő fogadónál, majd átvonultak a mi szállónk elé. A műsor végén a házigazdák korsóban hozták a söröket megkínálva a zenészeket és beinvitálva őket a szálló teraszára. Míg a férfiak megpihenve itták a folyékony kenyeret, addig egy női csoport is megérkezett. De a lányok már nem a vendégeknek, hanem a korábban érkezett férfi csoportnak énekeltek. És az énekük kellős közepén nagyon hirtelen nagy szemekben szakadni kezdett az eső. A csajok hagyva a kornyikálást felfutottak a társaság mennyiségéhez mérten kicsi teraszra a fiúkhoz. Mi ezen a ponton el is engedtük Rothenburg középkori fesztiválját és inkább kocsiba ültünk, hogy a közelben lévő Bad Mergentheim nevű települést megnézzük.
De Bad Mergentheimbe egy kicsit korán érkeztünk mert 11 órakor olyan kihalt volt a város, hogy azt hittük eltévedtünk. A város a Német Lovagrend egykori rezidenciája ma pedig gyógyüdülőhely, amely a Tauber folyó mentén, napsütötte szőlőültetvények tövében helyezkedik el. A város kastélyának kertje Németország egyik legszebb parkja. A kicsi belváros könnyen bejárható volt, nem is időztünk hosszan.
A települések, városok közötti út gyönyörű rendezett tájjal van szegélyezve, a zöld szín minden árnyalata visszaköszön, közben a távolban a következő városka templom tornya kikukucskál.
Lauda-Königshofen lett volna a második városkánk, de úgy esett, hogy autós városnézés lett belőle, sőt inkább mondanám, hogy csak áthajtottunk a településen.
Ez egy borvidéki város, pompás templomokkal a frank barokk fénykorából. Történelmi hidak, impozáns favázas házak, helytörténeti múzeum és hat évszázados útszéli szentélyek, írja róla a leírás. Hát, mi ebből nem sokat láttunk.
A kocsit muszáj volt tölteni, így arra gondoltunk, hogy míg esik az eső elmegyünk a legészakibb város felé, ami a Romantikus Út kiinduló pontja, hogy a közelében lévő töltőállomáson hasznosan teljen az esős idő. Amikor itt végeztünk már sütött is a nap a maga módján és tovább mentünk a negyed órára lévő Würzburgba. A város a Majna folyó két partján járási jogú városként terül el a maga 132 ezres lakosságával.
Először a Marienberg erődhöz mentünk kocsival, ami a város magasabbik pontján van, előtte a város és a vár közötti domboldal beültetve szőlővel. Sajnos a vár egyik része felújítás miatt (2023-2026 között) nem látogatható, viszont a kert és az onnan látható város és folyó látványa lenyügöző miatt megérte felmenni.
Majd minden nap esett az eső valamennyit, ezért igyekeztünk úgy menni, várost nézni, hogy mindig legyen bé terv eső esetére. A hét második felében már rutinosan a kajálást nem az éhségünkhöz igazítottuk, hanem az időjáráshoz. Délután három körül elfogyasztottuk az ebédünket, amivel aztán a végén nem annyira siettünk, mert ismét rázendített az eső.
Az Alte Mainbrücke a Majna folyón egy 8 boltíves kőhíd, amely a 19. századig a város egyetlene hídja volt. Jelenleg csak gyalogos forgalom van rajta, és bennünket erősen emlékeztetett a prágai Károly hídra. A híd elején egy kis ívó, ahonnan talpas üvegpohárban felszolgált borral a kezükben kisétáló emberekkel volt tele a híd, miközben élőben szóltak a Beatles számok.
A Szent Kilian-székesegyház szintén az óvárosban, a Residenztől nem messze található, az egyik legnagyobb német román stílusú templom. Kívülről nem annyira megragadó, mint belülről, ugyanis 2011-2012 között egy belső felújításon esett át a dóm, és nagyon szép lett.
Az óvárosban lévő barokk stílusú Residenz nemcsak Dél-Németország, hanem Európa egyik legfontosabb palotája, része az UNESCO Világörökségnek. Gyakran emlegetik együtt a bécsi Schönbrunni kastéllyal. A barokk gyöngyszem 1720-1744 között épült. Bár Würzburg épületei a II. világháborúban súlyos mértékben megrongálódtak, a palota jelentős része épségben megmaradt: a lépcsőház, a császári terem, és a fehérterem, valamint a kertcsarnok is. A rokokó stílusú dísztermeket közel 40 évig tartó munkával restaurálták, az eredeti bútorokat és a kárpitokat is sikerült megmenteni.
A kastély kertje francia stílusú, melyet többször is átépítettek.
Würzburg után már hazafelé vettük az irányt. Este 7 volt mire visszaértünk a szállásra, ahol Encsiék pihenősebbre vették. Mi meg Bandival még bementünk a városkánkba, de olyan kutya hideg volt, hogy egy kis séta után csak egy forró levesre vágytunk. Azt írta az időjárás-jelentés, hogy 11 fok van, de hőérzetre csak 5. Na ezt éreztük is.
Rothenburg ob der Tauber olyan középkori kisváros, amely minden pünkösdi hétvégén 4 napos történelmi fesztivált tart. Amikor megterveztük az utat, akkor ezt még nem tudtuk, sőt erről tegnap este a szálloda recepcióján értesültünk csak. Vasárnapra ígérik a nagy műsort, rengeteg programmal, így a nagyobb tömeg elkerülése érdekében a mai napra tettük ennek a városnak a felfedezését. Persze tudtuk, hogy így is lesz turista bőséggel rajtunk kívül. És reméltük, hogy az eső mennyisége kevesebb lesz, mint amennyit az időjárás-jelentés mutatott. Az eső nem kerülgette a forró kását… Délelőtt még egy kicsit tudtunk nézelődni, jobban mondva beleszeretni a városba, aztán délben rákezdett. Kisebb-nagyobb megszakításokkal kora estig tartott is. Először csak egy kávéra ültünk be, aztán jobbnak tűnt visszamenni a szállásra kártyázni egy jót, hogy aztán délután újult erővel vágjunk neki a városnak.
Az óvárost egy magas, nagyon jó állapotban lévő középkori városfal veszi körül, amin végig lehet menni. Néhol egy-egy kapu tornyába fel lehet sok-sok lépcsőn jutni a toronyba, hogy a városra fentről is ráláthassunk. A városfalon belül kocsival csak engedéllyel lehet bemenni, így nem nagy az autós forgalom. Az óvárosi rész minden épülete a középkori pompájában díszeleg szépen felújítva.
Már ma a város több pontján a kézműves vásárok mellett, a középkori játékoké és programoké volt a főszerep, ha éppen nem a város középkori ruhákba öltözött lakosai vonultak fel furulyával, harsonával, dobbal. A “zenecsoport” betért majd minden vendéglő elé, vagy a vendéglő teraszára, hogy ott zenéljenek, fizetségül a tulajdonos fogadta őket néhány liter sörrel. Estére már volt ahol a zenészek a sört a bámészkodó turistákkal osztották meg, csak hogy fogyjon. A város is és a lakosai is végtelenül bájosak.
Este fél 8-ig csavarogtunk még a élvezve a város és a fesztivál hangulatát.
Reggeli után az augsburgi szállásunk mellett lévő városházára mentünk, mert van egy híres aranyterme, ami látogatható (elvileg), gyakorlatilag 2026-ban lesz kész a városháza renoválása. Emiatt csak egy olyan terembe tudtunk bemenni, ahol virtuálisan bevezettek minket az aranyterem szépségeibe. Ezután még az augsburgi dóm megtekintését megszavaztuk és jól tettük, mert érdemes megnézni.
11 órakor elindultunk északra Rothenburg ob der Tauber felé azzal a tervvel, hogy a felfelé vezető bő két órás út során három kisvárost is megpróbálunk megnézni. Az első állomás Harburg volt. Az 5600 fős kis településen fagerendás házak találhatók, a festői Wörnitz folyó felett pedig régi kőhíd ível át.
Nördlingen volt a második kisvárosunk, ami arról híres, hogy a város egy nagyjából 1 kilométer átmérőjű meteor által ütött becsapódási kráterben helyezkedik el. A becsapódás következményeképp létrejövő magas nyomás hatására a kráter kőzetében gyémántszemcsék jöttek létre nagy – egyes feltételezések szerint a Földön a legmagasabb – koncentrációban.
Fél 3-kor tova indultunk.
Harmadik városkánk Dinkelsbühl. A 12 ezer fős városka egyesek szerint a romantika csúcsa, de ezzel még az út végén lehet vitatkozni fogunk.
Az egykori császárváros összetéveszthetetlen városképével a Wörnitz folyó völgyében fekszik. A szinte teljes egészében megőrzött városfal tornyaival és kapuival Németország egyik legjobban megőrzött középkori városát veszi körül. Ahol a régi kereskedelmi utcák találkoznak a városközpontban, a mai napig a késő gótikus Szent György-templom magasodik a festői óváros történelmi házak és keskeny mellékutcák keveréke fölé. Valóban nagyon bájos város.
Már épp megbeszéltük, hogy indulunk tovább, és el is indultunk az autó felé, mikor a felettünk gyülekező felhők egyre inkább esőt jeleztek. Így Bandi a városkapuban hagyott minket és sietve elment a kocsiért. Jól tettük, hogy így intéztük, mert pillanatok alatt és nagyon intenzíven kezdett el szakadni az eső, amit a szél úgy fújt, hogy a kapu alatt állva is rendesen éreztünk. Bandi szárazon megúszta, pont az eső előtt odaért a kocsihoz, majd értünk jött.
Innen szűk órányira volt Rothenburg ob der Tauber 11 ezer fős kisváros, amely a világörökség része. Azért ilyen hosszú a város neve, mert Németországban négy Rothenburg is van.
Este vacsoraidőre érkeztünk a mi Rothenburgunkba, ahol az elkövetkező három éjjel megszállunk. Közvetlenül a város kapu mellett egy nagyon kedves kis hotel egy Michelin csillagos étteremmel. Ezt a várost holnap tervezzük felfedezni, így inkább az étterem kipróbálása maradt estére. Az öt, hét vagy kilenc fogásos degusztációs vacsora menüből lehetett választani, ahol az adagok ugyan kicsik, de nagyon ki van találva minden. Ráadásul hiába a legkisebb adagot választottuk, ők ez előtt még két előételt és a végén még egy extra desszertet is felszolgáltak. Egy ilyen vacsora eltart akár három órán át is, de kellenek is a szünetek a fogások között. Sajnos későn kapcsoltam, ezért nincs minden fogásról kép.
Időben keltünk, mert előre megvett belépőjegyünk volt II. Lajos Neuschwanstein-i kastélyába, tudjátok abba a híres mesebeli kastélyba.
A belépőjegyet érdemes előre online megvenni, mert vezetett túrák vannak. Van magyar nyelvű audio guide, úgy, hogy csoporttal menve mindenki a saját nyelvén hallgatva a kastély és szobák történetét ismerkedhet meg a látottakkal.
Érdemes egy órával előbb érkezni a kastély parkolójába mert a parkolótól még vagy busszal, vagy lovas kocsival (vagy gyalog, de akkor még több idő kell) lehet feljutni a kastély közelébe. A busz egy hídhoz közel rak le, ahova kisétálva nagyon szép rálátás van a kastélyra, illetve innen a busz végállomástól lehet még 500 méter sétával elérni a kastélyt. 9:20-ra volt jegyünk, és pontosan 9:20-kor érkeztünk meg a kastély kapujába esőben. Úgy esett és olyan felhős volt, hogy a parkolóból amolyan misztikus képet kaptunk a kastélyról, sejtelmesen nézett ránk Lajos tündérpalotája.
A Neuschwanstein-i kastély a legnépszerűbb a turisták körében, II. Lajos ezt kezdte el elsőként építtetni az általa építetett három kastély közül. A Hohenschwangau kastély közelében épült, ahol a király a gyermekkorát töltötte. Tiszta időben egyik kastélyból látni lehet a másikat. A kastélyt egy színházi díszlettervező tervezte, középkori megjelenése ellenére a kastély a kor legmodernebb felszereltségével rendelkezett. 1869-ben kezdték el építeni, de Lajos 17 évvel később (1886-ban) bekövetkezett haláláig sem készült el teljesen. Az ötemeletes palota 360 szobájából mindössze 14 készült el a király halála előtt. Azóta is csak 2 szint van készen. A király csupán 172 napot töltött ebben a kastélyban.
A kastély látogatása során azokon a termeken, szobákon vezetett keresztül a túra, amelyet maga a király is használt. Sajnos itt sem megengedett a fotózás. A túra végén a shop után még a királyi konyhába is betekintést nyerhettünk.
Bandi a szüleivel még beült kávézni, majd ők azt tervezték, hogy busszal mennek vissza a parkolóhoz, de végül egy rövidebb gyalog utat találtak, és ott lesétáltak a kávé után. Én viszont a Google Maps által kijelölt túra útvonalon terveztem lemenni, ami vagy 4 kilométerrel hosszabb volt. Ez egy kiépített túra útvonal, ami egy erdős részen át visz, majd egy tó mentén, de járható. Ugyan esett közben az eső, de mégis megérte.
Még egy leves-süti kombóra beneveztünk mielőtt tovább indultunk volna Augsburg irányába, ahova három körül érkeztünk.
Miután a Városháza melletti szállásunkat elfoglaltuk nekivágtunk a városnak. Augsburg Bajorország harmadik legnagyobb városa München és Nürnberg után a maga 300 ezer lakosával. A nagyváros óvárosi részét bejárva megvacsoráztunk és valamivel korábban nyugovóra tértünk.
BandiBorso utazik 