Szerző: borsophoto

Réunion-Mauritius – 4. nap

Posted by

0

2026. február 14. szombat

Hétvégére megtelt a szálló. Ettől függetlenül döntöttünk úgy, hogy ma pihenő nap lesz. Reggeli után, 11 körül leköltöztünk a szálló óceán partjára, ahol ma abból is látszott, hogy hétvége van, hogy az iskolás gyerekek nem a parton kezdtek úszás oktatással. Kicsit mozgalmasabb volt a parton az élet, mint az eddigi napokban, de ez nem jelenti azt, hogy tömeg lenne. A helyi családok a saját kis színes napernyőikkel lepihentek a parton, bronz barna gyermekeik meg játszottak a vízben, élvezve a nagyon kellemes hőmérsékletű óceánt. 

A parton a kagylók helyett a hullámok által partra vetett, letört korall darabokat nézegettük. Emiatt a vízbe érdemesebb vízi cipőbe bemenni, nehogy valamelyik megvágja a talpunk. 

Szépen sütött a nap délelőtt, de gyanús volt, mert a mi szállónk parti napágyai mellől beszedték a napernyőket. Bandi kérte,  hogy hadd kapjunk, de jelezték, hogy vihar várható. Amikor a parton kint van a piros-sárga zászló, azzal jelzik, hogy szél lesz. És kint van a zászló. Délelőtt nagyon nyugis volt az idő, gyönyörűen sütött a nap, max a zászló jelezte, hogy itt ma még más is lehet.

Sétáltunk egyet a parton nézegetve a vízben a halacskákat és élvezve a nyarat. Mikor visszaértünk, megállapítottuk, hogy ez napernyő nélkül öngyilkosság lesz, 1 perc alatt fogunk ronggyá égni és hőgutát kapni egyszerre. Most Gábor és Orsi kért napernyőt, és mivel az elmúlt egy órában úgy értékelték, hogy a vihar elvonult, így kaptunk napernyőt. Kidöglöttünk olvasni. 

Délután kettőkor felcuccoltunk a partról mert úgy tűnt mégiscsak közeledik a vihar. Összekaptuk magunkat, hogy elinduljunk egy autós vulkán túrára. De nem jutottunk messze, a következő sarkon van egy nagyon helyes kávézó, ott ittuk meg a délutáni frissítőnket és ettünk egy-egy sütit ebéd gyanánt. 

A Plaine des Sables (Homok-síkság) a Réunion-sziget egyik leglenyűgözőbb, holdbéli tájra emlékeztető vulkanikus fennsíkja, amely az UNESCO Világörökség részét képező Piton de la Fournaise aktív vulkán közelében található. A 2200-2400 méter tengerszint feletti magasságban fekvő vöröses-barna sivatagi terület a Réunion Nemzeti Park része, és a Pas de Bellecombe felé vezető út egyik legnépszerűbb megállóhelye. 

Ahogy haladtunk felfelé a napot néha felváltotta egy-egy felhő, amiből időnként eső is esett. De aztán újra előkerült a napsütés. Néhol megálltunk egy fotóra és rájöttünk, hogy megint nem jól öltöztünk… A hőmérséklet csak esett, mi pedig még mindig felfelé tartottunk az egyre kanyargósabb úton. Pedig már azt hittük, hogy ma mindent hoztunk magunkkal. A szemünk által megszokott mindent benőtt dzsungel zöldet egy ponton felváltották a fenyők, majd a vulkanikus kőzeten alacsonyan növő kisbokrok. 

Egyik ilyen megálló alkalmával a fotózás után mondtam Bandinak, hogy én egy kicsit előre futok, mert a lefelé menő szerpentinek odébb, várhatóan még látványosabbak lesznek. Megbeszéltük, hogy lentebb majd felvesznek. Ahogy elkészült a kép, látom jön a fehér autónk, lelkesen integetek, de megy tovább. Döbbent arcomat a következő autóból röhögve szemlélték a többiek, akik már előre érezték, hogy nekem fel se fog tűnni, hogy egy idegen Dacia sofőrjének integetek, és nem Bandinak, aki egy Fordot vezet… De hát mindkettő fehér volt.

A kráterben autózva van egy nagy parkoló, ahonnan indul két túra útvonal is. Olvastam, hogy itt a helyiek is szeretnek kirándulni, felkapottabb hely. Hat körül érkeztünk, de tök sok autó volt, mobil wc-k, rendőrautó két zsaruval. Alul voltunk öltözve, ezért az eső dzsekiket felvettük és legalább nem flip-flopban, hanem edzőcipőben indultunk el a rövidebb, oda-vissza egyórás útra. Este 7-kor sötétedik, mi már szedtük a lábunkat visszafelé és azt láttuk, hogy rajtunk kívül mindenki a távolabbi túrát csinálja, ami kb másfél-két óra oda, majd ugyanennyi vissza. Sokan most indulnak. De hát akkor mukk sötétben jönnek majd vissza? Vagy ott alszanak? De nem láttuk, hogy nagy túra zsákokkal mentek volna, és az igaz, hogy alaposabban fel voltak öltözve mint mi, de hát már mikor kiszálltunk a kocsiból, akkor is csak 15 fok volt, és ez most még tovább hűl. Nem értettük. Ráadásul egyre inkább felhőben ült a környék. Visszaértünk a kocsihoz és azt láttuk, hogy jönnek folyamatosan az autók.  

Éhesek voltunk, és fáztunk. De éreztük, hogy itt valami lehet, amiről mi nem tudunk. Találgattunk: Valentin nap? Szombat? Piknik? Ez egy szokás? Napfelkeltét akarnak nézni, de nem akarnak éjjel kigyalogolni? 

Beültünk a kocsiba elindultunk, hogy a szerpentines szakaszt ne teljesen sötétbe kelljen megtenni. Jöttek sorra szemből az autók. 

Végül meg lett a megfejtés, az internet segített: Tegnap, február 13-án, délelőtt 10 órakor a Piton de la Fournaise vulkán elkezdett kitörni! Ezt a vulkánt a világ egyik legaktívabb vulkánjaként tartják számon (legutóbb idén januárban, kevesebb, mint egy hónapja volt aktív!), és nevéhez híven ismét elkezdett tüzet okádni az Indiai-óceán felett. A kitörés az Enclos Fouqué kalderában található, a vulkán déli/délkeleti oldalán, a Piton Morgabine közelében. Összesen négy kitörési hasadék nyílt meg. A helyi Vulkanológiai Obszervatórium igazgatóhelyettese szerint a csúcs környékén található három hasadék már fokozatosan kihal, a tevékenység a legtávolabbi kürtőre koncentrálódik. Éjszaka láva folyt le a lejtőkön, az áramlás átlépte a “repedést”, és most a Grandes Pentes (Nagy-lejtők) mentén zúdul lefelé, és közeledik a parthoz. Ma reggel a lávafront mindössze körülbelül 3 km-re van az RN2-től (Route des Laves – Lávaút). Viszont a kezdeti hasadékok közül csak egy maradt valóban aktív (Piton Morgabim közelében, a dél-délkeleti szárnyon). – írja a Fournaise Info réunioni internetes portál. 

Először is azzal kezdem, hogy ez ránk semennyire se veszélyes, ne aggódjatok. A sziget teljesen másik részén vagyunk, természetesen azon a részen nem is lakott a sziget.

Én nagyon sajnáltam, hogy ennek nem olvastam előre utána, jó lett volna tudni, aszerint indulni, ruhával és egyéb szükséges dolgokkal készülni. 

Visszafelé egyre nagyobb felhőben és egyre erősebb sötétben autóztunk. Bandi minden egyes kanyart Gábor utasítása alapján vett be, aki a gps-ről olvasta, hogy épp mi várható. De így is ért minket meglepetés az egyik kanyarban, amikor elénk lépett egy szarvasmarha, szembenézve a kocsi világításával, majd 3 kicsinye és anya is előkerült. Átballagtak az úton, mi pedig villogással és dudálással igyekeztünk jelezni a szembejövő autósnak, aki szintén egy kanyarban volt, hogy lassítson. Csak remélni tudjuk, hogy az aktív forgalom nem okozott nekik később se gondot.

Orsi kinézett egy éttermet, meg még egyet… aztán vagy hatot. De sehol nem kaptunk asztalt, mert itt legalább annyira komolyan veszik a Valentin napot, mint Amerikában és ha nincs asztalfoglalásod, akkor vacsorát se kapsz. Végül hazaautózva abban bíztunk, hogy a tegnap előtti olasz nem lesz ilyen szigorú. Este fél 10 volt mire visszaértünk a városkánkba és valóban volt asztal is, volt finom kaja is. 

Réunion-Mauritius – 3. nap

Posted by

0

2026. február 13. péntek

A nyugodt, késői reggeli után 11-kor vágtunk neki a napnak. Hell-Bourg falucska felé vettük az irányt, ami a sziget keleti oldala felől közelíthető meg. A fővároson átvivő péntek délelőtti forgalommal ez az út majd két órába tellett. De végülis nem sietünk.

Hell-Bourg környékén vízesésből annyi van, hogy az ember térképpel a kezében is zavarba jön. Három különböző túra útvonalat néztünk ki. A terv az volt, hogy a falu túl oldalán kezdünk, és a Trois Cascades (Három vízesés) felé indulunk. Ehhez képest megálltunk egy fotóra, ahonnan egy másik kinézett vízesés túraútvonala indult. Oké, 8 perc séta a Cascade Blanche, és ott is vagyunk a vízesésnél, akkor menjünk. A fényképezőgépen és a telefonokon kívül semmit nem vittünk magunkkal, pedig a kocsi tele van mindennel, ami egy túra során kellhet. De gondoltuk ez oly gyors lesz, feleslegesen nem cipelünk semmit.  Gábor ráadásul flip-flopban volt. A 8 percből lett 10-12 perc, amikor találkoztunk az első emberrel, aki biztatott minket, hogy menjünk csak tovább, már csak fél óra. Az ő fél órája nekünk inkább 55 perc volt… A tegnapi dzsungelhez képest annyi volt a különbség, hogy itt volt ösvény. De az ösvény egy durván meredek, kaptatós túraútvonal, néhol a fák gyökerei adták a kapaszkodót, néhol meg az oldalról belógó növényzetbe kapaszkodva egyensúlyoztunk. A talpunk alatt a nagyobb és kisebb kövek, a fa deszkával kiépített lépcsőfokok és újfent a fák gyökerei jelezték az ösvény irányát.

Gábor úgy nyilatkozott, hogy ő ma akupunktúrás kezelést kapott a flip-flopon keresztül. 

Amikor megláttuk a vízesést a túlpartról, azonnal megszületett a klasszikus gondolat: Csak át kéne menni a folyó túl oldalára, közelebb kerülni a vízeséshez. Ehhez az is hozzájárult, hogy láttunk embereket szemben a vízesés alatt egy szikla darabon. Elindultunk a folyó mentén a köveken, kisebb sodrású, sekélyebb részt keresve. Közben felbukkant egy tőlünk idősebb fazon de elég intenzív tempót nyomot és láthatóan tudta, hogy merre megy. Bandi próbálta követi, de az emberünk egyszer csak eltűnt, mint a dzsungel szelleme. Visszább mentünk, majd Bandi egy ponton átkelt a vízen, hogy felfedezze a túl oldalt, mert nem feltétlenül tűnt járhatónak. Gábor meg Orsi leült egy-egy nagyobb kőre, én meg kettejük között dilemmáztam, hogy leüljek, vagy se… mindezt nyilván egy billegő kisebb kövön, ami megunta, hogy billeg alattam és ledobott magáról. Popsival a vízben landoltam. Gábor ezen a ponton megjegyezte, hogy a tegnapi blogba se írtam bele, hogy tegnap is beleestem a vízbe. Persze, mert csak én estem bele. 

Bandi visszaért, és mivel nem találta meg a száraz, királyi utat a túloldalon, így elengedtük a “közelebb kerüljünk a vízeséshez” projektet. Elindultunk vissza, leérve a parkolóba csapzottan, izzadtan, szomjasan, kissé viseltesen. A nyolc perces túra majd két órás lett. A parkoló melletti kis étteremben a délutáni órákban rajtunk kívül senki nem volt. Két nagy víz és mindenkinek egy friss gyümölcs koktél életmentőnek bizonyult. Fél óra pihenő segített egy kicsit mindannyiunknak. 

Délután fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy a következő, amit megnézünk az maga Hell-Bourg legyen. 

“Hell-Bourg – Réunion szívében, mint egy titokzatos kreol mesefalu” – írja az internet. Ez a hegyi falucska a Cirque de Salazie mélyén, Réunion sziget belsejében található, kb. 930 m-rel a tengerszint felett – friss hegyi levegővel, esőerdőkkel, vízesésekkel és kreol építészettel körülvéve. 

A helyet Adrien Pignolet de Fresnes és Adam de Villiers fedezte fel 1832-ben, miután termálforrásokra bukkantak itt – a vizet hamarosan terápiás célokra kezdték használni, és a partvidék gazdagabb társadalma üdülőhelyet épített ide. Bár a források mára eltűntek, a falucska hangulata megmaradt: különleges színes kis házak, gondozott kertek, barátságos utcák, kedves emberek. Egy kis kávézóba beültünk kávéra, teára és egy falat sütire, hogy vacsi és sötétedés előtt még a Trois Cascades teljesítéséhez energiát gyűjtsünk.  

Trois Cascades-hez a falu végéből indul egy túra útvonal. Nem hosszú túra, mert nincs egy kilométer se, de végig olyan meredek, hogy azt hiszed három kilométert mentél. Amikor felértünk a mérsékelten jól jelzett túraútvonal végére, akkor pont ugyanaz történt, mint az előző helyen, miszerint rajtam kívül mindenki meg volt győződve, hogy itt lehet tovább is menni. Tényleg lehetett, csak akarni kellett. Olyan hatalmas bambusz csomókon keltünk át, amilyet életemben nem láttam még. Feljutottunk egy olyan pontra, ahol megint vízen átkelve lehetett még pár métert megtenni azért, hogy aztán a jéghideg vízbe bemártózva az izzadt, ragacsos testünket felfrissítsük. Én hagytam, hogy ezt a többiek gyakorolják, inkább őriztem a hátrahagyott hátizsákokat és száraz ruhákat. Visszafelé pont ugyanolyan meredek volt, és ugyan gyorsabb, de nem könnyebb. 

Mire leértünk már éhesek voltunk rendesen. Hell-Bourgban a Villa Marthe kreol étteremet néztük ki, még a délutáni séta alkalmával. Nem volt kérdés, hogy oda ülünk-e be. És milyen jól tettük. Nagyon finom volt a vacsora.

Közben pedig ránk sötétedett és megéreztük, hogy a keleti oldala a szigetnek valóban hűvösebb. Persze ez annak is köszönhető, hogy magasan voltunk, de erre a részre 5-6 fokkal hűvösebbet ír estére – éjszakára, mint a mi nyugati oldalunkra. Hazafelé beszélgettünk, hogy milyen jól jártunk, mert mégse kapott el minket eső, pedig arra az oldalra azt is sűrűbben ígéri és ma délután 3-tól azt is jelezte előre. Aztán ahogy közeledtünk a szállás felé egyértelművé vált, hogy ma az eső a mi oldalunkat mosta, mert még vizesek voltak az utak és elég nagy pocsolyák álltak az út szélén.

Este 10 volt mire hazaértünk, de akkor még a kemény mag ivott egy rumot kilépőnek. Én gondoltam inkább megírom nektek a blogot. 

Réunion-Mauritius – 2. nap

Posted by

0

2026. február 12. csütörtök

Reggel egyetlen egy cél volt: a 10-ig tartó reggelihez leérni. Finom friss francia pékáruk, rengeteg féle sajt, helyi gyümölcsök és pezsgő, mellé pedig óceán parti kilátás és kellemes morajlása a hullámoknak. Bár én váltig állítottam, hogy reggel nem tudok pezsgőt inni, de Gábor szerint le lehet azt gyűrni. Duzzogva.

A homokos óceán parton folytattuk az aklimatizálódást, nézve a hullámok rohamos közeledését, majd hirtelen lecsendesülését, élveztük hogy süt a nap, ami mellé kellemesen lengedező szellő társult. Én el is aludtam, ugyanis rajtam kívül mindenki jól aludt az éjjel.

A sziget kicsit több mint 2500 négyzet kilométer, mindössze kb. 70 km hosszú és 50 km széles, mégis változatos tájakat rejt. 

Réunion nem volt lakott, amikor a 16–17. századi portugál felfedezők először kikötöttek. Azóta viszont egy olyan kulturális és etnikai olvasztótégellyé vált, ahova francia telepesek, afrikai és malgasz rabszolgák, majd dél-indiai, kínai és sok más háttérből érkező közösségek érkeztek, és mind hozzátették a saját darabjukat a sziget összképéhez. Ma Réunion lakossága – ami közel 900 000 főre tehető – egymással harmóniában él, miközben franciául és kreolul beszélnek, és a mindennapok hangulatában egyszerre érződik a kreol életöröm és a francia kulturális érintés. Az emberek kifejezetten kedvesek, kevés a turista. Angolul nem beszélnek, vagy aki igen, az is minimális szinten. De kedvességük, igyekezetük feledteti, hogy mi nem beszélünk az ő nyelvükön, és ők sem a miénken.

A sziget neve is egy kis történelmi utazást rejt. Francia fennhatóság alatt a 17. századtól először Île Bourbon-ként szerepelt a térképeken a Bourbon-ház után, amely akkor uralta Franciaországot. A francia forradalom idején “Réunion” névre keresztelték, ami a név jelentésében is hordozza azt a gondolatot, hogy „összegyűlés” vagy „együttlét” – ami talán ma is jól illik a sziget színes népességéhez. A történelem viharaiban volt még Bonaparte-sziget is néhány évig, majd végül a 19. század közepétől Réunion lett a hivatalos név újra.

Délután egykor elindultunk a sziget nyugati oldalán – ahol a szállásunk is van – déli irányban végig az óceán parton, egészen Saint-Joseph városkáig. Egy helyen megálltunk útközben, mert annyira klasszul nézett ki, ahogy a hullámok a parti köveknek verődtek. Saint-Joseph után a sziget közepe felé vettük az irányt. Grand Galet vízesés volt a cél.

A vízesés előtt még egy sarkon is megálltunk, mert Gábor kiszúrt egy pékséget, és gondoltuk kávézunk egyet. Nem egyszerű pékség volt, cukrászda és pékség együtt, így a kávé mellé – ebéd gyanánt – mindenki választott még egy sütit is.

Szuper választás volt – a Grand Galet (más néven Cascade Langevin) Réunion sokak szerint egyik legfotogénebb természeti csodája. Az odavezető úton buja növényzet, meredek hegyoldalak és időnként feltűnő, apró vízesések kísérik az embert egyre szűkebb és kanyargósabb részen. Ahogy közeledtünk a Grand Galet vízeséshez, szűk egysávos úton 22%-os meredekségű szerpentinen haladtunk felfelé, amikor az egyik hajtűkanyarban egy teherautó jött szemben. Volt meglepődés, de megoldottuk.

A Grand Galet elég jól megközelíthető kocsival, egész közel lehet hozzá parkolni. A parkoló mellett, kövek között van egy Bassin Jar (bassin medencét jelent) nevű eldugott hely, egy kicsi vízeséssel, ahol meg lehet mártózni, mielőtt tovább sétál az ember a nagy vízeséshez.

A Grand Galet nem egyetlen vízesés, hanem több, egymás mellett lezúduló vízfüggöny látványos együttese. A fehér habbal alázúduló víz a sötét, vulkanikus sziklákon törik meg, ami különleges kontrasztot ad a látványnak. A víz ereje és hangja már messziről hallatszik. A trópusi zöld minden árnyalata megtalálható, a levegő párás és friss – igazi dzsungelhangulat.

A vízesést néhány száz méterre a parkolótól, egy fentebb vezető útról lehet először jól belátni, megcsodálni, lefotózni. Mindig van néhány turista, de tömeg egyáltalán nincs. A vízesés alatti természetes medence csábítóan tiszta, fentről láttuk is, hogy néhányan valahogy lejutottak és lent fürdőznek. 

Nyilván mi sem értük be azzal, hogy fentről csodáljuk a vízesést. Egy darabig néztük, hallgattuk, fotóztuk – aztán elindultunk lefelé a hegyoldalban egy kis ösvényen, a fák kiálló gyökereiben kapaszkodva. Amikor leértünk, akkor jött a következő kihívás, ugyanis hatalmas kövek mindenfelé, közte víz, és semmi egyértelmű jel, hogy merre is kellene elindulni. Néha egy-egy felbukkanó, hasonlóan kalandvágyó turista látványa alapján elindultunk, átszelve a folyót a köveken, néhol sziklákon egyensúlyozva, máshol sekély vízen átgázolva. A cipőnk – hiába akartuk, hogy száraz maradjon, mégis vizes lett, a kövek egy-egy helyen csúszósabbak voltak, mint elsőre tűnt, a buja növényzet pedig nem adta könnyen magát – igazi dzsungelharc volt jó pár száz méteren keresztül. Vagy ötször indultunk rossz irányba, mert nem látszott, hogy hogy a legegyszerűbb elérni a vízesést, és nem hogy kijelölt túraútvonal nem volt, de kitaposott ösvény se. De pont ettől volt az egész kaland.

Ahogy közelebb értünk, a finom permet beterítette a bőrünket, a levegő lehűlt, és egyszer csak ott álltunk a hatalmas vízesés előtt lévő medence partján. Bandi és Orsi szerint a víz jéghideg volt, szinte mellkason vágta őket, mi Gáborral nem mentünk ennyire messzire. De ott állni a lezúduló víz előtt, körülöttünk a fekete vulkanikus sziklák és a vibráló zöld növényzet – ez az a pillanat, amiért az ember elutazik a világ másik felére.

És amikor visszamásztunk, vizesen, enyhén sárosan, de vigyorogva, pontosan tudtuk: ezért szeretjük az ilyen helyeket. Nem csak nézni akarjuk a természetet – hanem benne lenni.

A vízesés zúgása után teljesen más világba csöppentünk amikor elautóztunk Saint-Pierre mellé Terre Sainte-ben. Az óceán parton szinte észrevétlenül bújik meg ez a kis halászfalu, ahol mintha megállt volna az idő. A part fekete vulkanikus kövekből áll, nem a klasszikus fehér homokos képeslap, de ettől különleges. A hullámok ritmusosan közelítenek a part felé, majd csapódnak a sötét sziklákhoz, a háttérben pedig ott a végtelen Indiai-óceán. Kisétáltunk a világító toronyhoz, majd leültünk egy kis étterembe inni valamit, és csak vártuk a naplementét, beszélgettünk és jól éreztük magunkat. 

Este fél 9 után értünk vissza a szállásra és mivel már nagyon éhesek voltunk így csak beálltunk a kocsival a szállásunk parkolójába, majd egyből elsétáltunk az első még nyitva lévő helyre, ami egy tökéletes olasz étterem volt 100 méterre tőlünk. 

Réunion-Mauritius – 1. nap

Posted by

1

2026. február 11. szerda

Ugyan tegnap, kedden indultunk útnak, de az esti bécsi járat miatt csak szerda délelőtt értünk célba. Bécset választottuk kiindulópontnak, mert innen indul közvetlen járat Mauritiusra – és ha már így alakult, két egymáshoz közeli szigetet fűztünk fel egyetlen utazásra.

Az első állomás Réunion szigete: szűk egy hétig ezt a vadregényes, Franciaországhoz tartozó tengeren túli megyét fedezzük fel, Afrika partjaitól keletre és még Madagaszkártól is keletebbre, az Indiai-óceán közepén. Ezután pedig továbbállunk, és bő egy hétig Mauritiuson folytatjuk a kalandot, ami Réuniontól csak 50 perc repülőútra található.

Utazó társaink most is Gábor és Orsi, avagy Szécsiék. Mondhatni bevált utazótársak, de nem dicsérem őket előre – lehet, hogy olvassák…
Kedden délután Gáborék felvettek minket Érden, és egy kocsival mentünk ki a reptérre. Időben rászámoltunk mindenre: az M1-esen rengeteg a lezárás, aztán a parkoltatás elsőre egyszerűnek tűnt, de ugye ki tudja, és a reptéren sem akartunk időszűkében kapkodni, ha netán fennakadnánk valamelyik folyamaton.

Minden flottul ment, kicsivel 4 után már a reptéren voltunk, negyed 5-re pedig a fiúk el is intézték a kocsit. Gábor előre foglalt az Easy Parkingnél: adott helyre kellett leparkolni (konkrétan a reptéri bejárat elé), majd a kocsikulcsot és a kapott parkolókártyát bedobni egy dobozba. Emberrel nem találkoztunk, csak reméljük, hogy a kocsi felvétel is ilyen flottul fog majd menni hazafelé. A csomagfeladás teljesen automatizált volt: magad nyomtatod a cetlit, felragasztod, leméred, feladod a bőröndöt – emberi kontakt: nulla. A biztonsági ellenőrzésnél találkoztunk először személyzettel, az útlevél-ellenőrzés viszont megint csak gépesítve ment. Nem meglepő, hiszen ezekkel már Budapesten is egyre gyakrabban találkozunk, inkább az volt az érdekes, hogy mennyire flottul működött minden: nagyjából 15 perc alatt túlestünk az egészen. Így végül maradt három óránk a gép indulásáig – de legalább nem rohanással indult az utazás.

A gép majdnem időben indult, este fél 8 után kicsivel, az útidő Mauritiusig pedig 10 óra volt. Reméltük, hogy az éjszakai hosszú repülőút sok alvással telik majd és kipihenten, üdén landolunk egy melegebb éghajlaton, ahol a hosszú út ellenére csak 3 óra időeltolódással kell szembenéznünk. 

Meglepően jó vacsorát kaptunk, már-már az volt az érzésem, hogy új a szakács az Austrian Airlines-nál. Filmeztünk egy darabig, közben este 10 körül lekapcsolták a fényeket, támogatva a pihenni vágyókat. De megint rájöttünk, hogy a repülő ülése – még ha valamivel kényelmesebb részen is utazunk, nem a turista osztályon – nem olyan mint az otthoni jól megszokott ágy, a már jól bevált párnákkal. 

Reggel fél 9 után landoltunk Port Louisban, Mauritius fővárosában, de beállni csőrre csak 9-re sikerült. És akkor itt maradt egy óránk arra, hogy elérjük a csatlakozást. Egyikünk se aludt túl sokat, de mégis igyekeztünk felpörögni, mert rájöttünk, hogy ez irtó kevés lesz, hiszen külön vettük a két jegyet és emiatt a csomagokat nem tudtuk végig feladni. Vagyis várt ránk egy útlevél ellenőrzés és beléptetés Mauritiusra, bőrönd felvét, majd bőrönd vissza feladás az indulási oldalon, ahova el is kell jutni, útlevél vizsgálat újra, biztonsági vizsgálat… 

Végülis ezt az egészet már Ausztriában elszúrtuk. A teljesen automatizált rendszer miatt a bőröndöket csak Mauritiusig tudtuk feladni, nem gondoltunk rá, hogy kellene keresni valakit, aki a rendszerben felülírja a bőröndök végcélját, mert ha ezt megcsináltuk volna, akkor az útlevél vizsgálat után csak a kapuhoz kellett volna elsétálni. Mivel éreztük, hogy necces a helyzet, így mi Bandival kicsit jobban szedtük a lábunkat, gondoltuk hamar felkapjuk Gáborék bőröndjét is, hogy utána már csak futni kelljen. Álltunk a csomagokra várva, de Gáborék csak nem jöttek… és a bőröndök sem… 

A bőröndökről azt gondoltam, hogy mivel mi adtuk fel elsőként így a miénk érkezik utolsónak. Kb ez történt. De Gáborék sehol se voltak. Ahogy vártunk a poggyászra, csiholtam netet a telóra és látom, hogy Orsi írt, miszerint őket elirányították egyből a kapuhoz és megígérték nekik az útlevél vizsgálatnál hogy kiveszik a csomagjaikat és közvetlenül elküldik a réunioni járatra. Na mi nem jártunk ilyen egyszerűen. Valóban az utolsó bőröndök között érkezett meg a miénk. Futottunk az indulási oldalra, hogy leadjuk a bőröndöt, csak hogy ott már nem volt senki egy távozó pasin kívül. Elkaptuk, jól megszidott minket, hogy ezt nagyon elszúrtuk, már zárnak a kapuk, a bőröndöt már nem lehet feladni… stb. Na, száz szónak is egy a vége: nincs olyan, hogy ne lenne megoldás, így a bőröndök elindultak a szalagon. Mi pedig mindenen átrohanva a 31 fokos sziget nem légkondicionált repterén, mindenhol jelezve, hogy mi ránk vár egy gép, közben hallva folyamatosan a hangosbemondóban a saját neveinket kellemes francia akcentussal, hogy miért nem vagyunk már a kapunál – olyan sprintet nyomtunk Bandival, hogy magunk is meglepődtünk. Nyilván az épület utolsó kapuja volt a miénk, ahol már senki se volt közel és távol, de mi meg csak ordítva angolul, hogy jövünk, várjanak meg, hátha valaki meghallja. Tüdőnket majd kiköpve megérkeztünk a kapuhoz, ahol tényleg csak ránk várt egy kiscsaj, és elértük a gépet. Mindeközben Gábor és Orsi rossz helyen várta a beszállítást, így ők is majdnem lekésték a gépet. Izzadtan, enyhén megviselten, utolsóként felszállva a repcsire úgy indultunk Réunionra, hogy négyünk közül senki se volt meggyőződve, hogy a bőröndjeink velünk együtt érkeznek e meg. 

Saint-Denisben, Réunion fővárosában 11-kor landoltunk. Gáborék bőröndjei viszont Mauritiuson ragadtak, így az első lépés az volt, hogy megreklamáltuk, jobban mondva jeleztük, hogy hiány van a rendszerben. Délután 5 előtt ér be a következő gép, azt ígérték, azzal érkezik. 

Réunion annyira Franciaország része, hogy a hivatalos francia nyelven túl euro a fizetőeszköz, a telefon tarifája európai uniós árakon fut és pont ugyanúgy van netünk a telón, mint az EU-n belül, a kocsik rendszám tábláin is a francia felségjelzés látható. Réunion konyhája is francia, és minden másban is megjelenik a francia hatás. Érthető, hiszen 1638 óta a franciák birtoka. 

A reptértől 36 km-re, de egy órányira van a szállás, így már előre autót béreltünk, amit a reptéren kellett felvenni. Valószínűleg be se fért volna a négyünk csomagja egyszerre, így még majd a reptérre visszafelé sakkozni kell. De az nem a ma problémája. Nem nagy a sziget, de az autós közlekedés a legideálisabb, ha be akarjuk jobban járni a szigetet, így ez tűnt logikusnak, hogy már a reptéren kocsiba ülünk. Saint-Denisből Saint-Paulba mentünk (majdnem minden város neve Szenttel kezdődik), a szállásra, ahol lepakoltunk, ebédeltünk, majd visszaautóztunk a bőröndökért. Különben azt ígérték, hogy kihozzák, de csak holnap délelőtt lenne rá kapacitás, így logikusabbnak tűnt, hogy visszamegyünk érte. Elég jó meleg van, 31 fok, napsütés. Engem emlékeztet a sziget Seychelle-szigetekre. 

Emiatt, hogy visszamentünk a fővárosba gondoltuk akkor kicsit csavargunk a belvárosban, miután összeszedtük a Gáborék cuccait. Meg is vacsoráztunk egy hangulatos utcában, ami tele volt kiülős helyekkel, majd este 8 után elindultunk vissza Saint-Paulba, a szállásra. Eddigre már kellőképp elfáradtunk, így nem kellett altatni minket. 

Portugália – 11. nap

Posted by

0

2025. október 16. csütörtök

Reggel 9 órára volt jegyünk a Livraria Lello könyvesboltba. Emiatt is, meg mert ez az utolsó reggelünk és össze kellett pakolni felkeltünk időben. 

A Lello egy különleges portói könyvesbolt, ahova az utóbbi években már belépőt szednek (jelenleg csak online vásárolható meg a jegy, ami 10€). De miért is ilyen extra? 

A neogótikus stílusban épült Livraria Lello 1906-ban nyitotta meg kapuit, és azóta is ügyelnek arra, hogy a belső tér ne változzon jelentősen. Középen, a bejárattal szemben található az impozáns faragott lépcső. Egy sín pár található keresztben a bejárati szinten , ahol a sok könyvet kocsikon guritották, hogy ne kézben kelljen cipelni. Nem csak egyszerűen gyönyörű ez a bolt, hanem a Harry Potter regénysorozatban megismert Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolájára, azaz a híres Hogwartsra is emlékeztet. A bolt lépcsői ugyanis kísértetiesen hasonlítanak a filmben megjelenő széles lépcsőkre. Nem véletlen, ugyanis J. K. Rowling 1991 és 1993 között Portoban élt és rendszeres látogatója volt ennek a patinás könyvesboltnak.

Kettős érzés volt bennem a könyvesbolttal kapcsolatban: egyrészt én is belépőt szednék, ha már a turisták ilyen szinten felkapták a boltot és folyamatos áradatban vannak. Másrészt eltűnik egy szempillantás alatt a varázsa a helynek, ahogy 9 órakor kinyit és egyszerre beengednek vagy 50 embert ebbe a kis boltba. 

A Lello könyvesbolt után a szomszédban megreggeliztünk, majd kijelentkeztünk a szállásról, hogy Coimbra városa felé induljunk. 

Bandi megjegyezte, hogy ha már kocsiban vagyunk, kimehetünk a tegnapi ködös világítótoronyhoz. De ma is majd ugyanolyan köd uralta a környéket, amiből a városban egy csepp se látszott. 

Coimbra közép Portugáliában helyezkedik el, Lisszabontól 200 km-re északra. Elsősorban arról híres, hogy Portugália első királya, Hódító Alfonz 1145-ben ide helyezte székhelyét. 

A városban lévő erődszerű Santa Cruz monostort, – amely a 12. században épült – tartják Portugália legszebb román stílusú épületének. Itt van eltemetve Alfonz király is és fia, I. Sancho, Portugália második királya. 

Coimbra óvatosában sétáltunk egy jót, megnéztük a székesegyházat, ebédeltünk és fagyiztunk egy jót. 

Délután muszáj volt tovább mennünk mert az autót is le kellett adnunk, na meg az este f9-kor induló repülőt is el kellett érjük.

Portugália – 10. nap

Posted by

0

2025. október 15. szerda

Összeszedtem tegnap este, hogy miket lenne érdemes még megnézni a városban. Nem rövid a lista, így reggeli után elindultunk a Balhao negyedbe. 

Utunk a Városháza előtt vezetett el, miközben betértünk a Balhao Piacra. A piac egy neoklasszikus épület, melyet 2022-ben nyitottak meg újra egy négy éves felújítási időszak után. Az épületet az alapoktól felújították: ma a piac modern és funkcionális, de megőrizte azt az építészeti szépséget, amely vonzza a turistákat. A tiszta, rendezett piacon a helyi friss áruval reggel 7 órától várják az árusok a vásárlóikat. Van minden: zamatos gyümölcs és a belőle készült poharakba összekészített kóstoló, zöldség, reggeli, húsok, halak, szuvenír és minden mi szem-szájnak ingere.  

Innen pár perc sétára van Capela das Almas, avagy a Lelkek kápolnája. A Balhao negyed Santa Catarina bevásárlóutca forgalmas sarkán álló templom elsősorban a külseje miatt a turisták kedvence. A külső falakon a kék azulejo csempe messziről hívogatja az ide látogatókat. 

Balhao negyedben több sétáló utca van tele üzletekkel és kávézókkal, hosszan lehet nézelődni. A városban meglepően sok az utca zenész, akik hol egy-egy nagyobb téren, utca közepén, de mindenképp a turisták által látogatottabb részeken hallhatóak. 

Balhao negyedben az Ildefonso templom hasonlóan messziről látványos, mint a Capela das Almas, csak még nagyobb. Az utca tetején álló barokk templom szintén azulejo mozaikkal van díszítve. Sajnos bemenni éppen nem tudtunk, így csak kívülről néztük meg. 

Pár perc sétára van innen a Sao Bento vasútállomás. Mondjuk annyira fel van túr a ez a környék, hogy jobbra-balra kerülni kellett, de megérte. A 19. század legelején épült és Portugália egyik legszebb és majd a legforgalmasabb vasútállomása. Nyilván nem másról híres mint az alaposan kidolgozott azulejo csempéiről. A pályaudvar belső terének kialakítása Jorge Cola­co nevé­hez fűző­dik, aki több mint 20.000 azu­lejo csem­pe fel­hasz­ná­lá­sá­val alkot­ta meg a fala­kon nyo­mon­kö­vet­he­tő nem­ze­ti, tör­té­nel­mi ese­mé­nyek képe­it, illet­ve a por­tu­gál tömeg­köz­le­ke­dés kialakulását.

Késői ebéd után egy kis pihenőt tartottunk, majd kocsiba vágtuk magunkat, hogy a város szélén, egyben az óceán parton lévő Farolim de Fergueiras névre hallgató világítótornyot megnézzük, kicsit kiszakadva a városi nyüzsgésből. Számolva az esti dugóval meg a parkolóházból való bonyolultabb kijutással úgy terveztük, hogy a naplementét majd onnan nézzük. 10 napon át gyönyörűen sütött a nap, ma ugyan délelőtt néha beborult, de kora délután megint szép napsütés volt. Nem értjük mi történt, de ez a kép fogadott minket a parton:

Naplemente nem volt, vagy legalábbis nem úgy, ahogy mi képzeltük, de mégiscsak besötétedett és az éhség is kopogtatott. Ha már kocsival voltunk, akkor a Cidade do Porto nevű bevásárlóközpont melletti Bom Succeso Marketre mentünk. Ez egy olyan piac, ahol a sok önkiszolgáló kifőzde egy térben árul, avagy mindenki azt eszi amit kíván, majd egy asztalnál megeszik. 

Portugália – 9. nap

Posted by

1

2025. október 14. kedd

Azon túl, hogy igyekeztük kialudni magunkat egy újabb parkolási mizériával küzdöttünk meg délelőtt. Ugyanis a szállás tud adni a 150 méterre lévő parkolóházba belépő kártyát, de tegnap nem volt szabad hely, csak mától. Így 10 órakor kaptunk egy belépő kártyát a garázsba. Bandi elment átállni a kocsival, de egy dolgot elfelejtett a kártya adó néni mondani: a garázs előtti út, amely egyirányú, le van zárva. A másik irányból ugyan be lehet menni, na de akkor forgalommal szembe kell haladni. Bandi végül megoldotta… 

Majd 12 óra volt mire elindultunk a városba. Porto Portugália második legnagyobb városa, mely az ország északi részén, a Douro folyó tölcsértorkolatának partján fekszik. Népessége 250 ezer fő körül mozog, de agglomerációval együtt már 1,7 millió felett van. Az időjárásra egy szavunk se lehet, abszolút kellemes meleg őszi napsütéses napjaink vannak.  

A szállásunk nagyon jó helyen van, a történelmi központban, egész közel a Torre dos Clérigos-hoz, amely a klerikusok temploma melletti torony. Ez a torony Porto egyik jelképe, a város bármely pontjáról jól látható. Az 1754-1763 között épült barokk stílusú torony 76 méter magas és egyre szűkülő 225 lépcső vezet fel a tetejére. Nem kaptunk egyből belépőt, csak 12:30-ra, így bolyongtunk kicsit. Jobban mondva Bandi megmutatta a kocsival többszörösen bejárt területét. 

A kora délutáni időpont nem feltétlen volt a legjobb választás a toronyhoz, de így jár, aki sokáig alszik. Érdekes volt, mert a toronyba felvezető lépcsők mentén többször is betekinthettünk a torony melletti templom különböző pontjaira: hol az orgonára, hol az oltárt láthattuk hátulról. 

A torony után a meredek utcákon fel-le ereszkedve a portói székesegyház felé vettük az irányt, ami a város egyik legmagasabb pontján van. Az épület Nemzeti Műemlék, de mint Porto óvárosának része az UNESCO világörökség része is.

A székesegyház építése a 12. században kezdődött és fennállása során rengetegszer átépítették, ezért szinte minden része más stílusú. A katedrális nagyrészt barokk stílusú, bár a homlokzata és a templom hajója román stílusú, míg a kolostor és a kápolna gótikus stílusban maradtak fenn. 

A kolostor kerengőjébe egy hatalmas ajtón lehet bejutni. Ez már a 14. században épült és vallási jelenetekkel dísztett csempék borítják a falait. A kilátás innen is nagyon szép a városra, jól látszik a korábban megmászott klerikusok tornya.

A városban sok helyen van épp felújítás, elsősorban néhány nagyobb út rendezése zajlik, ami az autós forgalmat is befolyásolja meg a városképet is. Autóba nem érdemes ülni (csak ha parkolóházat váltasz), könnyebb gyalogosan elérni a látnivalókat. Bár egy jó cipő nem árt, mert nagyon kevés a nem meredek utca. 

A székesegyháztól ma ismét a Ponte de Dom Luis I., avagy az I. Lajos Híd felé indultunk, ugyanis a kétszintes, fémszerkezetű híd felső része könnyen elérhető a székesegyház előtti térről. A híd 1881-1886 között épült, az alsó szinten autós és gyalogos forgalom van, míg a felső szinten a villamos jár a gyalogosok mellett. 

A hídon fent átmentünk, majd rájöttünk, hogy elég éhesek vagyunk, ezért az alsó szinten visszasétáltunk az óvárosi oldalra, hogy megebédeljünk így 4 óra magasságában. 

Úgy indultunk el visszafelé a szállásra, hogy közben hol ide, hol oda még benéztünk. Egy csendespihenővel egészítettük ki a délutánt, hogy aztán este frissen, fiatalosan visszatérve a városba megnézzük a portugál – magyar focimeccset egy bárban.

A nap fénypontja az volt, amikor bementünk egy sportboltba és felpróbálásra kértem egy cipőt, majd visszaadtam az eladó lánynak és azt mondta: Ne haragudj, de annyira hasonlítasz Diana Hercegnőre. Megjelenésben, arcra, hajra. Köszi. Pláne így egy nappal 50 után egy olyan szépséghez hasonlítani, aki 36 évesen hunyt el.

Portugália – 8. nap

Posted by

0

2025. október 13. hétfő

Felhúztam este az órát, reggel 7-re.  Szerettem volna korán kimenni a városba, hogy a turista csoportok előtt meglessem, lefotózzam Óbidos üres utcáit. Nem aludtam túl jól, sőt elég keveset sikerült aludni, így nem is emlékszem az óra csörgésére. Fél órával később viszont kipattant a szemem és rájöttem, hogy dolgom van. De mielőtt elindultunk volna még megreggeliztünk. Negyed 9 körül nem volt  senki az utcákon, csak 1-1 utcaseprő köszönt ránk, hogy Bom dia! Élveztük, hogy egy időre miénk a város, ahol várhatóan egy óra múlva már a busszal érkező turisták kóstolgatják majd a meggylikőrt. 

Így is volt, 9 órától folyamatosan érkeztek a népek. Mi addigra már a várfalon sétálva gyönyörködtünk a napsütéses hétfő reggelben. Elkortyoltunk egy kávét, kijelentkeztünk a szállásról, majd elhagytuk az óvárost és vele együtt az egyre sűrűsöd forgatagot. 

Porto felé vettük az irányt. Az autós utazásban azt szeretem, hogy be lehet iktatható egy-egy spontán programot. Mi Aveiro-t szúrtuk be programnak. 

Aveiro egy 80 ezer lakosú város a Centro régióban, az Atlanti-óceán partján, Lisszabontól északra, Portot meg délre. Az Aveiro-laguna mentén elterülő város, amely a csatornái és különleges vízi útjai miatt Portugália Velencéjeként is ismert. 

Aveiro más mint az előző két városunk volt: egy-egy szép régi, csempével díszített ház mellett az újabb építésű épületek váltakoznak a belvárosban. A város igazi karakterét inkább a szélesebb, tágasabb utcák, a vízparti sétányok, és a csatornákon ringatózó moliceirók – ezek a hagyományos, festett csónakok, amelyek elsőre hasonlítanak a gondolákhoz, de befogadó képessége nagyobb – adják. A város forgatagán is érezhető volt, hogy ez már egy nagyobb város. A belvárosi séta közben elmerültünk a részletekben: a csempézett homlokzatokban, a kis ajándék boltok portékáiban, és a kávézók teraszairól kihallatszó beszélgetésekben. Kedvet is kaptunk mindeközben egy ebédre. 

Aveiroból úgy akartunk tovább indulni, hogy a hétfő, munka utáni portói dugót megússzuk. 4 óra után nem sokkal már a belvárosi apartmanunkban voltunk. Illetve csak én, mert Portoban nem állsz csak úgy meg a kocsival. A szűk belvárosi utcákon erre nincs hely. Ezzel különben számoltunk, így kinéztem előre egy parkolóházat a közelben. A ház előtt, amiben a szállásunk volt Bandi csak kidobott az összes csomaggal, és ő már “futott” is tovább. Na most ez kb így nézett ki: kipattantam a kocsiból egy gurulós nagy bőrönddel és két kicsivel, hátizsák, fotós táska, laptop, meg a levetett pulóverek és a félig megivott colás üveg a kézben. Nyilván a mi utcánk olyan meredek, hogy alsó hangon 16%-os emelkedő van benne (és ez Portoban nem egyedi), így a bőröndök elindulnak a macskaköves szűk utcán ha akarod, ha nem. Közben jön másik autós, aki a környéket jobban ismeri, így eggyel gyorsabban megy, mint kéne. Két bőrönd még befért úgy a résnyi kapualjba, hogy vízszintes állapotban legyenek, a harmadik meg simán el van kézben… (alig van 5 különböző motyó már a nyakamban). Fogadó ember nincs, az már nem divat. Előre elküldték a kapunyitó kódot, valamint egy weboldalt amin csak 2 gombnyomás és nyílik a kapu. Jó, de melyik kettő gomb? Oké, akkor legyen a kód, de hova kell beütni? Közben újabb autó suhan el a hátam mögött, igyekszem behúzni a fenekem. Kód meg van, 5 másodperc és nyílik a kapu a kattanó hang után. Csomagokat egyesével behúzom, de nem jutok messze mert újabb zárt ajtóba ütközöm… végül egy másik bérlő segít, aki éppen haza érkezik. Mindeközben Bandi a forgalommal és a parkolóházzal küzdött meg. 

Ezek után, hogy mindketten túlestünk a nagyvárosi lét első vízkeresztségén elindultunk az óvárosi részbe, aminek a szélén vagyunk. Ezek után a nyugalmas napok után Porto hirtelen kicsit sok volt, fel kellett venni a fonalat. Kapkodtuk a fejünk, hogy minél többet lássunk az épületekből, a város hangulatából. Az óvárosi rész a Douro folyó egyik partján terül el, ahol a folyó feletti hídon átkelve hirtelen a bor negyedben találtuk magunkat. Még ízlelgetjük a várost, ahogy a jó portói borokat is. 

Portugália – 7. nap

Posted by

0

2025. október 12. vasárnap

Délelőtt kijelentkeztünk a lagosi szállásról és elindultunk északra. Ma Óbidos városig megyünk, ami Lisszabontól északra van, Lagostól 3,5 órányira. Kitaláltuk, hogy nem egyenesen megyünk, hanem a Lisszabontól keletre található Évora városát beiktatjuk, ami által ugyan az útidő megugrott egy órával, de úgy éreztük megéri a kerülő.  

Évora, Alentejo régió szívében helyezkedik el és történelme több mint kétezer évre nyúlik vissza: eredetileg a kelta törzsek települése volt, majd a rómaiak fontos várossá fejlesztették. A 8. századtól muszlim uralom alatt állt egészen 1166-ig. A középkorban Évora az ország déli részének politikai, vallási és kulturális központjává vált, a 15–16. században rendszeresen itt tartózkodott a királyi udvar, ekkor emelték az impozáns katedrálist is. 

Évora büszkélkedhet az egyik legjobban megőrzött történelmi belvárossal Portugáliában, amely a látogatókat egy másik korba repíti vissza. A város központja – művészeti és építészeti sokszínűsége miatt – 1986 óta az UNESCO világörökség része. 

A katedrális nem csak a nagyságával emelkedik ki az óvárosból, hanem robosztus, erődítmény-szerű megjelenésével is. A toronyba felmenve csodás kilátás van a városra, valamint a katedrális maga is szép látványt mutat ebből a másik szemszögből. 

Az óváros zegzugos, macskaköves, szűk utcái, a fehérre meszelt sárga ablakkeretes, rendezett házak kárpótoltak minket a tegnapi Albufeira után. Miután a fő tér mellett megebédeltünk tovább autóztunk Óbidosba. 

Óbidos Lisszabontól kb. 85 km-re északra fekvő, dombon elterülő város, melyet a portugál királynék városának is neveznek, ugyanis a 13. századtól kezdve Óbidos különleges státuszt kapott: a várost gyakran ajándékozták királynéknak nászajándékul. Innen ered az elnevezés: “a királynék városa” (Vila das Rainhas). Ez a hagyomány évszázadokon át fennmaradt, és a város virágzását is elősegítette – a királynék bőkezűen támogatták a templomok és középületek építését.

A 14–16. században Óbidos igazi középkori ékszerdobozzá vált. A városfalakon belül a már jól megszokott középkorból megmaradt kanyargós, macskaköves utcák és a vakítóan fehér házak, hol kék, hol sárga szegélyekkel na meg a színes virágokkal mindenhol – mintha egy mesekönyv lapjaira csöppentünk volna. Az utcákon bolyongva olyan érzésem volt, mintha minden sarkon valaki most készült volna írni egy szerelmes regényt (és simán lehet, hogy valaki épp meg is tette).

Tulajdonképpen Évora kicsinyített mása Óbidos. Nehéz nem beleszeretni. A település nemcsak történelmi örökségéről híres, hanem kulturális életéről is – például most épp egy irodalmi fesztivál végébe csöppentünk. Valamint a helyi meggylikőrről is híres, a Ginjinha-ról, ami kihagyhatatlan élmény minden ide utazónak. Minket már az érkezésünkkor ezzel fogadtak, mint köszöntő itallal. 


A vacsorát a Jamón-Jamón nevű kis étteremben ejtettük meg, ez egy kellemes tapas bár. Egy olyan hely, ahol az ember leül, körülnéz, és már az illatokból tudja, hogy jó döntést hozott. Kértünk három kis tálat válogatott finomságokkal, és meg kell mondjam, a ház borával karöltve ez volt az egyik legjobb ízkombináció, amit Portugáliában eddig kóstoltunk.

Nem siettettünk, csak élveztük az estét, a város lassú lecsendesedését, majd visszaérve a várfalon belüli szállásunkra, a bárban automatikusan kértünk két meggylikőrt, kicsit lefojtani a vacsorát. Rezzenéstelen arccal már hozta is a srác a kért italokat, de csak a számla kérésekor derült ki, hogy ezt bizony nem tudjuk kifizetni: ez náluk csak az érkező szálló vendégek köszöntő itala, még beárazva sincs, nem hogy az itallapon. Így nem maradt más, mint a köszönöm portugálul: obrigado. 

Portugália – 6. nap

Posted by

0

2025. október 11. szombat

Nem keltünk korán, amiben valószínűleg az is közrejátszott, hogy éjszaka mindkettőnk fejfájással küszködött. Egy kiadós, finom reggeli után csak 11 óra körül indultunk el a városba. Autóval mentünk, és a kikötő melletti parkolóban hagytuk a kisautónkat.

Már tegnapelőtt befizettünk egy hajós túrára a Get Your Guide alkalmazáson keresztül. A program két részből állt: először az Atlanti-óceánon, egy Hurricane nevű gyorshajóval vágtunk neki egy delfinlesnek, majd a part mentén haladva egészen a híres Benagil-barlangig hajóztunk. Útközben a víz felől is megcsodálhattuk a part menti sziklaképződményeket és rejtett öblöket.

A Benagil-barlang nemcsak a környék, de egész Európa egyik legismertebb természeti látványossága. Csak vízi úton közelíthető meg – kajakkal, SUP-pal vagy hajóval. Még ősszel is kisebb “sorban állás” alakul ki a barlang bejáratánál, ahogy a hajók váltják egymást. A kisebb hajók előnyt élveznek, mivel azok könnyebben be tudnak manőverezni a barlang belsejébe. És ahogy sok más helyszínnél, itt is igaz: a délelőtti órák kedvezőbbek a látogatásra – ilyenkor kevesebb a hajó, nyugodtabb a környezet, és szebb a fény.

Délután, miután visszatértünk a hajós programról, úgy döntöttünk, autóba pattanunk, és ellátogatunk a mintegy 40 percre fekvő Albufeirába, egy tengerparti városkába.

Albufeira az Algarve régió egyik legismertebb és legforgalmasabb üdülőhelye, igazi turistaparadicsomként tartják számon. Nekem azonban kissé csalódás volt – valahogy hiányzott belőle az a barátságos, bolyongásra csábító belvárosi hangulat, amit vártam. Pedig az óváros autómentes övezet, így az utcák kizárólag gyalogosoké, mégsem éreztem azt az elragadó bájt, amit sok más portugál kisvárosban.

Este visszaérve a szállásra már csak a kártyának éltünk. Illetve én haltam, Bandi háromszor vert meg a játékban.