Argentína – 7. nap / 2020. február 4.

Későn keltünk, 11 óra volt mire megreggeliztünk és elindultunk. Eddig már kétszer is meg akartuk nézni a kikötő részt, de valamit mindig elszúrtunk, mert nem jó helyre mentünk. Na, de ma délelőtt jó helyre lyukadtunk ki – ráadásul nem is volt messze a szállásunktól a hely! Buenos Aires egyik legnagyobb városfejlesztési projektjének köszönhetően a főváros Puerto Madero körzetében, a Rio de la Plata folyó partján sok szép épület sorakozik. Puerto Madero Buenos Aires fő kikötőjeként szolgált a 19. század végén, de a nagyobb teherhajók miatt hamar elavulttá vált. A kikötő 1989-ig vészesen hanyatlott, amikor is úgy döntöttek, hogy az öregedő raktárakból valami grandiózusabb dolgot csinálnak, így a használható épületekből menőbb lakásokat, éttermeket, boltokat és más üzleteket alakítottak ki. A régi, szépen helyrehozott raktárépületek mellett közben kinőtt a modern városrész is, ahol sok cég vállalkozása működik. Teljesen új arcát láttuk a városnak.

Ugyanitt a kikötőben áll egy 1897-ben épült és 1899 és 1938 közötti időszakban használt, régi hadihajó. A viccesen olcsó, 100 forintos belépővel, végigjárhattuk a hajót.

Kíváncsiak voltunk, hogy a La Boca negyed mennyire más, ha nem vasárnap este érkezik oda az ember… ugyanúgy a Plaza Dorrego-n mentünk keresztül, de mivel a negyed kintebb esik a belvárostól, így bőven kellett még gyalogolni. És hát nem hibátlan környéken.

Döbbenet, hogy mennyire más arcát mutatja egy városrész, ha minden zárva és sehol senki, mint mikor a turisták hada ott nyüzsög, a helyiek pedig ebből szeretnének megélni. Nekem jobb tetszett a vasárnap esti csöndben, de nagyon jó volt, hogy láttuk így is a híres “negyedet”. (4-5 utcáról beszélünk.)

Visszafelé pont azon nyüglődtünk, hogy gyalogoljunk, buszozzunk, vagy fogjunk egy taxit. A gyaloglás már kezdett sok lenni és a vasárnap esti tapasztalatok alapján hosszan kellett volna még menni. A buszt nem nagyon tudtuk, hogy hogyan működik, merről merre megy és kinek hol fizetünk a jegyért. A taxi meg meglepően olcsó és el is jöttünk néhány taxis mellett. Elindultunk visszafelé, amikor két lány mellettünk elsétált magyarul beszélgetve. Köszöntünk nekik és hamar kiderült, hogy itt élnek a városban, sőt az egyikőjük anyukája idegenvezető. Tanácsot kértünk és két dolgot is megtudtunk: a buszhoz mindenképpen kell egy feltöltős kártya, amit a járművön lehúznak. A taxi tényleg nem drága, de az Uber jobb. Mivel a reptérre itt se lehetett Ubert hívni, így azt gondoltuk elsőre, hogy itt nincs is. Nem próbáltuk aztán. A lányok javaslatára hívtunk egy sofőrt.

Az általunk helyi Andrássy útnak tartott Avenue Mayo-n van egy kávézó, a Café Tortoni, Argentína legrégebbi és leghíresebb kávézója. Délután 4 óra volt, mire a kávézónál kitett minket a sofőr. Szerettünk volna egy kávé mellett megpihenni, na meg megtudni milyen is ez a kávéház. Az utcán állt a sor… 32 fok, tűző napsütés…

Nem álltunk be a sorba, inkább elgyalogoltunk a Mayo út végére, ahol a Parlament áll. Szemből felállványozva, éppen felújítás alatt áll. De körbejártuk, és jól tettük, mert ugyan nincs nagy tér mögötte, mint előtte, de az épület szépsége már láthatóvá vált. Odafelé is és vissza is emelt fejjel nézegettük a Budapestre emlékeztető szebbnél szebb épületeket.

Elgyalogoltunk a szállásra és pihentünk másfél órát, majd a tegnapihoz hasonlóan este 8-kor újra nekivágtunk a városnak. Először a szomszéd utcában lévő plázába mentünk. De üres kézzel jöttünk ki, túlzottan “Váci utcás” árak voltak.

Amikor délután jöttünk visszafelé az Uberrel, láttunk egy olyan részét a városnak, amit még nem is jártunk be. Oda mentünk vissza. Útközben a Plaza de Mayo-n mentünk ismét keresztül (mint első este), majd a téren álló elnöki palota másik oldalát is megnéztük a helikopter leszálló pályájával együtt, valamint a Kultúra Központi épületét. Jó nagyot csavarogtunk, 11 után értünk haza.

Argentína – 6. nap / 2020. február 3.

Megpróbáltuk bevenni Buenos Airest, de hatalmas. Argentína fővárosa Dél-Amerika egyik legnagyobb városa. Nagy terek, hatalmas utak, sok gyönyörű park. Így elsőre ezt a hármat tudom megfogalmazni a városról másfél nap gyaloglás és rollerezés után.

A házunk szomszédságában van egy helyes kávézó, ott reggeliztünk, majd a “Váci utca” azon szakaszán mentünk, ahol tegnap még nem jártunk, kiérve a Saint Martin térre. Kicsit bóklásztunk, csodáltuk a fákat, majd kitaláltuk, hogy olyan messze van ahova mennénk (csalóka mert a térképen nem tűnik oly messzinek), hogy béreljünk közösségi rollert. Ugyanúgy működik, mint a közösségi bicikli, csak még annyival egyszerűbb, hogy bárhol lerakhatod a kijelölt zónán belül. Mondjuk a kijelölt zóna nem pont ott kezdődött, ahol mi fel szerettünk volna venni a járgányt, de 2 darab mégis ott állt a pályaudvar előtt (jobban mondva az orrunk előtt), nekünk kedvezve.

Elindultunk felfedezni Buenos Aires azon részét, ahol vagy 3-4 nagy parkot is mutat a térkép és rengeteg kisebbet. Az irreálisan hatalmas sok sávos utakon meglepően könnyen át lehet kelni, csak sok idő. Amikor egy körforgalom 5 sávos akkor elgondolkozol, hogy egy városon belül kell-e, na meg a rendszeresen előforduló 2×7 sávos út is ebbe a kategóriába esik. Vasárnap se és hétfőn se láttunk dugót (mondjuk hétfőn nem 7- fél 8 körül mértük fel a forgalmat), de akkor is azt gondolom, hogy a soksávos utaknak és a jó tömegközlekedésnek köszönhetően ritkán van dugó. Különben Buenos Airesben található a világ legszélesebb útja: az Avenida 9 de Julio, amelynek szélessége több mint 100 méter.

Az első állomásunk a híres Recoletai temető volt, ahol rendkívül sok híres ember nyugszik, köztük nemzeti hősök, elnökök, tudósok, orvosok, Nobel-díjasok, művészek és sportolók. Különlegessége, hogy nem hagyományos sírok és sírkövek találhatók benne, hanem az egész temető egy díszes kriptákból álló „mini város”. Hosszasan elidőztünk, több mint két órát csavarogtunk a temetőben. Már a temető melletti, de a temetőhöz tartozó templom is nagyon szép, de aztán valahogy maga a temető is elvarázsolt minket.

A 19. század elejéig a Buenos Aires-i halottakat a templomok körüli cintermekben, a fontosabb személyeket pedig a templomokban helyezték végső nyugalomra. 1820-ban, Martín Rodríguez kormányzó idején kisajátították azt a területet, ahol a ferences kongregáció konyhakertjei terültek el, abból a célból, hogy ott létrehozzák a város első köztemetőjét, az Északi Temetőt. Az eredetileg csak katolikusoknak szánt temető 1822-ben nyílt meg, az első két ember, akit ide temettek, egy fiatal uruguayi lány, Dolores Maciel és egy Juan Benito nevű fiúgyermek volt. 1863-ban Bartolomé Mitre elnök rendelte el, hogy a temetőt megnyissák más vallásúak számára is, ám a következő években a terület igen elhanyagolttá vált. 1880-ban Marcelo Torcuato de Alvear Juan Antonio Buschiazzo építészt bízta meg a felújítási munkálatok megkezdésével. Ezek során a temetőt téglafallal vették körül, útjait lekövezték, és felépítették a főbejárati építményt.

A temető a város északkeleti, Recoleta nevű részében található, ahol a helyi panelházak között öt és fél tömbnyi helyet foglal el. Benne mintegy 4870 kripta található, amelyek közül több mint 70-et műemlékké nyilvánítottak. A BBC szerint a világ 10 legszebb temetője közt van.

Az elhagyatott, pókhálóval beszőtt, betört ablakú kriptától az egészen gazdag, nagyon szépen karbantartott sírhelyig mindenféle van. Vagy a nagyon régi, omladozótól az egészen modernig. Volt ahol beláttunk a kriptába és döbbenetes kidolgozottság és rend jelezte, hogy mennyire fontos az itt maradottaknak az elhunyt illető.

Megtaláltuk Eva Peron sírját is, akiért mind máig rajong az ország.

A temető után a közeli téren próbáltunk kávéval és limonádéval feltöltődni, ugyanis őrült meleg van.

Kis séta után tovább rollereztünk, hogy megkeressük a szintén híres Buenos Aires-i botanikus kertet. Carlos Thays egy francia tájművész volt, s 40 éves korában érkezett Buenos Aires-be. A művész a 19. század végén, 20. század elején azt vette a fejébe, hogy megváltoztatja a város arculatát. A felügyelete alatt, több parkot is kialakítottak, a már meglévőket pedig felújították. A botanikus kert volt a személyes kedvence. A Palermo kerületben, az állatkert mellett található botanikus kert több mint 5000 növényfajnak ad otthont. De sajnos a park hétfőn zárva van!

Átmentünk a nem messze lévő másik gyönyörű parkhoz, amiről szintén tök jó képeket láttunk. De az Ecoparque is hétfőn zárva tart. Kénytelenek voltunk ebédelni, és a nem lezárt parkokat élvezni. Tulajdonképpen a helyi Városligetet jártuk be.

A következő terv az volt, hogy az óceán partra kimegyünk, ami tulajdonképp nem is óceán part, mert ha megnézzük a térképen, akkor látjuk, hogy ez a Río de la Plata amely a Paraná folyó és az Uruguay folyó torkolata. A tölcsér alakú torkolat mélyen benyúlik Dél-Amerika keleti partjába: a folyók összefolyásától az Atlanti-óceánig 290 km hosszú. A világ legszélesebb folyótorkolata: szélessége a kezdeti 48 km-ről a tengerhez közeledve 220 km-re nő. Sajnos a folyót a hordalék csúnya barna színűvé teszi.

A rollerrel csak egy darabig mehettünk, mert elértük a zóna végét, maradt a gyaloglás. Bő 5 km után egy mérsékelten izgalmas részre jutottunk, ámde már majd mindentől messze. Egy dolog volt közel: a belföldi járatokat lebonyolító reptér, ahova tegnap délután érkeztünk. Végül innen mentünk haza taxival. A taxis volt az első nem szimpatikus helyi ember…

Az esti másfél órás pihenő után visszamentünk a környékünket újra bejárni. Az El Obelisco nevű tér nincs messze tőlünk, és több helyen is olvastam, hogy az a top 10 látnivalóban benne van. Hát, én nem ájultam el a tértől. A 68 méter magasan, a tér közepén álló műemléket 1936-ban építették, a város alapításának 400. évfordulójának emlékére.

Végül egy szuper vacsorával zártuk a napot.

Argentína – 5. nap / 2020. február 2.

Ugyan esőre ébredtünk, de mire mentünk reggelizni már sütött a nap. Kellemes 28 fok, csiripelő madarak, finom reggeli. De mindennek egyszer vége szakad, így a mi szuper szállásunknak is búcsút kellett intenünk. A reptér nem volt messze, fél órán belül kint is voltunk.

Majdnem felszálltunk egy másik gépre, de a személyzet résen volt. Így aztán a két órás repülés végén Buenos Airesben landoltunk délután 2-kor. Olyan flottul ment minden, hogy fél 3-kor már a szálláson voltunk. Ez egy Airbnb kislakás a helyi Váci utcára nyíló utcában, egy társasház 9-dik emeletén. Martín, a házigazda férje fogadott minket.

3 órakor már úton voltunk a várost megízlelni: kinéztem egy nem túl messzi teret (Plaza Dorrego), amire azt írták, hogy vasárnap érdemes odamenni, mert piac van, amelyen ritka antik darabokat árulnak. Gyalog 37 percet írt a térkép. Csak hogy a gps nem számol azzal, hogy közben beülsz enni, meg mindent háromszor megnézel, kisboltba betérsz, szép épületet lefotózod…

A “Váci utca” végén beleütköztünk a Május térbe (Plaza de Mayo), ahonnan már irányba is voltunk a kinézett tér felé.

Bár még vagy másfél kilométerre voltunk, de az utca le volt zárva az autós forgalom elől és kézműves árusokon keresztül jutottunk el a térre. A kézműves árusok portékáin is és egy-egy jó sörön is elidőztünk pluszban. Mire a térre értünk az antik dolgaikat már kezdték elpakolni az árusok, de valószínűleg nem itt vettük volna meg az új porcelán étkészletet.

Végül tovább mentünk, mert volt a fejemben egy második célpont is, ami már csak egy következő fél órányira volt: ez pedig a Caminito nevű utca, ami a La Boca negyed híres utcája. Egész közel járva az utcához nagy dobolásra lettünk figyelmesek. Megkerestük honnan jön a hang: egy üres, lekerített, lebetonozott saroktelken a fiatal srácok doboltak hatalmas vállon át megtartott dobokkal, a lányok meg táncoltak. De a 3 évestől a 23-ig mindenki. Tök szimpi volt, hogy pont ez a korosztály, akik sokszor olyan bénán kezelik a korkülönbséget totál aranyosan eltáncolnak egymással. Egyértelmű volt, hogy ez a vasárnap délutáni “játszótér” a környéken. Egy darabig álltunk, figyeltük őket, ahogy néhány kisebb gyerek szülei is. Aztán megkerestük a Caminito utcát, ami sok, színes dülöngélő házból áll.

A Caminito magyarul annyit tesz „kis utca”, de nem mindig volt ez utca. Eredetileg egy kis patak volt, majd miután kiszáradt, vasúti pályát építettek a helyére, később pedig, amikor a vasutat eltávolították, szemétlerakóvá vált. Ma már Buenos Aires egyik legszínesebb utcájának tartják. A La Boca szomszédságában található utca remek hely, hogy megcsodáljuk a művészeket munka közben – olvastam egy ajánlóban. De ekkor már vasárnap este 7 óra volt, sehol egy művész. De maga a környék izgalmas, érdekes, valószínűleg visszajövünk még.

Egy pici kurflival, nem pont ugyanazon az útvonalon elindultunk vissza. Aztán egy kutyasétáltató néni ránk szólt egy kicsit csóróbb környéken, hogy tegyük el a telefonjainkat, nehogy valaki kikapja a kezünkből. Akkor visszatértünk az eredeti útvonalunkhoz, ahol egy parkban valami zenei fesztivál ment épp. Ott is leragadtunk egy kicsit. Aztán a Plaza Dorrego-ra visszaérkezve a tér egyik sarkában szólt a zene és az utca emberei tangóztak. Valaki rövidnadrágban a barátnőjével, valaki csinosabb öltözetben, de netán egy idegennel. Hangulatos volt, így itt is csak teltek a percek. Ezek után még két dobos felvonulásba futottunk bele. Buenos Aires vasárnap este (de feltételezem nem csak vasárnap este) abszolút a zenéről szólt. Kuba hasonló: mindenki az utcán zenét hallgat és táncol. Nekünk, akik csak megyünk a dolgunk után rohanva végképp jó leállni, elidőzni és látni, hogy ezt lehet teljesen másképp is csinálni.

Visszafelé a város előzőleg megnézett tereit újra néztük, csak már kivilágítva. Fél 11-re értünk vissza, majd 17 km-rel a lábunkban.

Olyan szinten van tele a város graffitivel, hogy külön túrákat szerveznek rá. Néhányat megosztok, mert nekünk tetszettek:

Argentína – 4. nap / 2020. február 1.

Ma a semmittevés napja volt. Nem így terveztük eredetileg, mert az volt az első terv, hogy ma Paraguay-ba átugrunk. Paraguay nincs innen messze, légvonalban 5 km, kocsival a határ 20 km, de még a késő esti forgalommal is 50 percnek mondja a GPS. Azt olvastuk több helyen, hogy hosszú és körülményes a határon való átjutás, és hát az első paraguayi városban nem sok a látnivaló. Mivel a hotelünk egy igazán kényelmes, medencés klassz kis szállás, az időjárás jelentés meg mára még kedvezőbbet ígért mint eddig, így a pihenés mellett maradtunk.

Későn keltünk, reggeliztunk és kidöglöttünk a medencepartra, időnként megmártóztunk.

Feltérképeztük a szálló többi részét, ugyanis a telek vége az Iguazu folyó, melynek túloldalán már Brazília van.

Délutánra nekem fájt a döglés, mehetnékem volt. Rávettem Bandit, hogy mivel úgyis kellene kp-t felvegyünk ezért gyalogoljunk be az dzsungelben lévő szállásról a városba, ami 5 km-t jelent. Útközben a jaguár jelzőtáblával is találkoztunk…

Vettünk fel pénzt, aztán kicsit csavarogtunk még majd visszagyalogoltunk a 32 fokban. Végül több mint 12 km mentünk.

Itt említeném meg, hogy az argentinok mennyire nem használják a bankok szolgáltatásait, igyekeznek a pénzüket elsősorban devizában tudni, vagy legalábbis nem a bankban, hanem inkább a kezükben. Egy szállodában azért lehet kártyával fizetni, de nagy általánosságban csak készpénzben akarja mindenki a bevételét. Az argentin állam többször jelentett csődöt és jelenleg is csődközelben van, ezért sokszor nagyon megugrik az infláció. Raadasul a kp felvételre horror összeget tesz rá költségként (10-15%), akármilyen bankból akármilyen kártyával veszel ki.

De itt van még néhány érdekes infó Argentínáról:

  • A Föld nyolcadik legnagyobb országa, a fél dél-amerikai kontinensen majd végighúzódik. Nevét a XVI. században kapta. Argentína spanyolul “ezüstös”-et jelent (a latin argentum szóból), a spanyol illetve portugál felfedezők adták neki, miután első utazásaik során megállapították, hogy ezüstben rendkívül gazdag területről van szó.
  • Lakossága a tavalyi népszámlálás szerint éppen csak, hogy nem éri el a 45 millió főt.
  • A foci mindenek felett való itt is és Brazíliában is. Olyannyira, hogy az argentin csatár, Messi szülővárosában betiltották a Messi név anyakönyvezetését. A városvezetők szerint annyian akarták a sztár után elnevezni gyermeküket, hogy az már komoly közigazgatási illetve adminisztrációs zavart okozott volna.
  • Az argentínoknak 2001-ben 5 elnökük volt mindössze 10 nap leforgása alatt.
  • A világ legszélesebb sugárútja, a Július 9. sugárút a maga 14+4 sávjával Argentína büszkesége.

A 12 km után jól esett a szálló éttermében a vacsora.

Argentína – 3. nap / 2020. január 31.

A tegnapi sofőrünkkel meg is beszéltünk este mikor visszavitt minket a szállásra, hogy ma újra értünk jön és ő visz el minket a brazil oldalra is megnézni a vízesést. Könnyen, 30 perc alatt átértünk. Iszonyat sor állt a pénztáraknál, kezdtünk sokkot kapni, amikor észrevette Bandi, hogy mögöttünk ki van helyezve vagy 8 automata és simán két gombnyomással lehet kártyával jegyet venni, az automatás sorban meg szinte senki se áll. Itt a belépőjegy kettőnknek átszámítva 10.500 forint körülre jött ki. 5 perc múlva már bent is voltunk a parkban. Míg az argentin oldalon besétáltunk, addig a brazil oldalon a park bejáratától buszokkal vittek be minket egész hosszan.

Ugyanis a brazil oldalon lévő nemzeti park területe 1700 négyzet km, míg az argentin oldal nemzeti parkjának területe 550 négyzet km.

Ahogy a busz letett minket szépen fokozatosan felépítve kaptuk az arcunkba mind a látványt, mind a vízesésből ránk hulló párát. Kisebb a park azon része amely a látványt nyújta és egyben teljesen más irányból látható mind az Ördög-torka, mind a vízesés többi része. Így egy teljesen új élményben volt részünk. A megtehető túraútvonal rövidebb, de talán látványosabb. Bandi úgy fogalmazott, ez neki egy vízesés vidámpark!

Bandi erről is készített videót:

Hamarabb végeztünk, mint az argentin oldalon így maradt idő a tervezett csónakázásra is! Nem hosszú, kb negyed óra, de mivel a folyón közelíted meg a vízesést ez megint egy újabb élmény. És hát nem restek bevinni ezért a pénzért két kisebb zuhatag alá is, jól meglocsolva a csónakban ülőket. Vicces és klassz volt.

De talán a videó visszaad belőle valamennyit:

És még arra is maradt idő, hogy az út túloldalán lévő madár parkba is bemenjünk. Bevallom, nekem nem annyira tetszett, mert egyszerűen zavar az állatok bezártsága, de végül megnéztük.

Argentína – 2. nap / 2020. január 30.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Ha van lélegzetelállító látványt nyújtó természeti csoda kategória (miért is ne lenne?), na akkor az Iguazú vízesés abszolút ebbe a csoportba sorolható. Állsz előtte percekig némán, nézed – és hiába láttál már a neten csodálatosan szép képeket meg videókat róla – egyszerűen nem jutsz szóhoz. Próbálod befogadni a látványt tudva, hogy vélhetően többször az életben nem jársz erre. Nézed, még mindig nézed, aztán picit odébb mész mert tudod, hogy van tovább, valami még jönni fog, hisz tart tovább az út, lehet menni még… Kicsit előrébb mész és újra tátva marad a szád, kezdődik minden elölről, csak netán még erősebben.

Az Iguazú vízesés 270 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amely a folyón 2,7 kilométeres szélességben húzódik, a víztömeg a vízeséseken maximum 82 métert esik, de az átlagos magasság 60 méter. Az Iguazú-vízesés legmagasabb zuhataga, az Union, ahol a víz az Ördögtorok-szakadékba zuhan (spanyolul Gargante del Diabolo). A szakadék U-alakú, 150 méter széles és 700 méter hosszú. Az Ördögtorok-szakadékot a folyó egy geológiai törésvonal mentén vájta ki az évmilliók során. 135 millió évvel ezelőtt a területet vastag lávaréteg fedte, amely miután kihűlt, bazalttá alakult át. A vízesések ott alakultak ki, ahol keletről, Brazília felől az Iguazú folyó beletorkollik az Argentína felől érkező Paraná folyóba.

Éjjel szakadt az eső. Reggel esett, nem akart elállni. Az időjárás jelentésbe láttuk, hogy délre várhatóan eláll, ezért fél 11-kor elindultunk felfedezni az Iguazú argentin oldalát. A belépőjegy kettőnknek kb 8 ezer forintnak megfelelő argentin peso volt. Jókor érkeztünk, nem volt sor, nem volt tömeg, némi eső ugyan még éppen volt, de inkább csak szemerkélt, és persze kellemesen meleg volt.

Odafelé vezető úton már tábla jelezte, hogy csak óvatosan a sebességgel, mert a jaguár (és nem az autó, hanem az állat), bármikor keresztezheti utunk. Sajnos nem keresztezte, bár lehet így volt ez jól. Ellenben az ormányos kismedvék mindenhol futkosnak a parkban kicsinyeik meg egymással játszva követik anyát. Majmok ugrándoznak a fákon, máshol meg tukánok repkedtek a fejünk felett. Iszonyat gazdag az élővilág és akkor a pókokról még nem is meséltem.

Három különböző útvonalon lehet körbejárva megcsodálni a vízesést. Van egy Felső túraút (Upper Trail) és egy Alsó túraút (Lower Trail), ahol egy-egy pár kilométeres kört leírva különböző pontokról lehet rálátni a vízesésekre. Mert hogy ez a 270 zuhatag minden irányból körbevesz, hol sűrűbben, hol csak egy-egy. De mind magában is megállja a helyét, méltán nevezik mindet vízesésnek. A Felső úton magasabban mentünk, fentebbről láttunk rá, míg az Alsón menve egy lentebbi utat jártunk be, kicsit közelebb kerülve, jobban érezve az egészet. Mi ezekkel kezdtünk pont ilyen sorrendben. Néhol ugyan többen voltak elsőre, de kicsit tovább időzve mindenhol jól megnézhettük a zuhatagokat. Már itt is sokszor csak álltunk és élveztük, hogy itt lehetünk.

Amikor ezt a két kört leírtuk visszatértünk arra az állomásra, ahonnan indult az első kör és egy hamburgerre megpihentünk. Ugyaninnen indult egy kis vasút is, amely egy távolabbi pontra vitte a felszállókat. Ahol véget ért a vonat útja onnan indult még egy bő kilométeres séta által a széles folyón mígnem elértük a vízesés Ördög-torka szakadékának nevezett részt. Először a hangjából tudtuk, hogy közeledünk, majd hirtelen megláttuk a zuhatag tömeget, ami olyan távolságra volt, meg olyan rálátás volt, hogy szinte a vízben éreztük magunkat. Ekkor már a nap is sütött és folyamatosan előtűnt a szivárvány a lezuhanó víz felcsapodó párájában.

A szállásra 6 körül értünk vissza, kicsit kipurcanva, de élményekkel tele. Vacsora előtt még kihasználtuk a jó időt, na meg a szálloda medencéjét.

Napi videó összefoglaló az alábbi linken:

Szolgálati közlemény: a január 24-i Machu Picchu bejegyzés végére felkerült egy videó, ajánlom mindenkinek, akinek van épp 6 perce.

Argentína – 1. nap / 2020. január 29.

Reggel ugyan még Peru fővárosában ébredtünk, reggeliztünk és kávéztunk, de délben már úton voltunk Brazíliába. (A Tibi csoki még otthonról jött velünk.)

Limából eljutni a Brazília – Argentína határán lévő Iguazu vízeséshez legegyszerűbben a Latam légitársaság közvetlen járatával lehet. Közvetlen gép viszont csak a brazil oldalra megy. A Latam légitársaság egy perui fapados cég, majd minden belföldi járaton velük mentünk. A 4 órás utat egy nagyobb géppel (Diónak külön info: A 320-200) tettük meg. És közben átléptünk egy másik időzónába, vagyis az otthoniakkal már csak 4 óra különbségben vagyunk. (De jó lenne ilyen kétóránkénti lépésekben hazamenni…)

Brazil idő szerint fél 7-kor landoltunk. Nem volt nagy a reptér, könnyen, gyorsan kint voltunk. Az első nagyon erős különbség ami szembejött, hogy míg a perui reptéren mint a hiénák csaptak le ránk a taxisok, addig itt a brazilok olyan kedvesen, úriember módjára csinálták, hogy kedvünk se volt alkudni. Nem ajánlgatta magát, mi mentünk hozzá megkérdezni, hogy át tud e vinni az argentin oldalra. Amikor a szállást foglaltam, akkor megkérdeztem, hogy ők mit javasolnak, vagy netán tudnak e értünk küldeni kocsit? De írta a kapcsolattartónk hogy ők nem vehetnek ott fel utast. Ott kell taxit fogjunk. Meg is írta hogy mennyire számítsunk. A taxis ez alatt mondott egy összeget így mi tényleg nem alkudoztunk. Egy bő 60-as fazon volt a sofőr, aki csak portugálul beszélt. De annyira jó ez a modern világ, hogy az okos telefonon a fordító programba csak bediktálja az ember a gondolatait és az fordít bármilyen nyelvre. Nagy könnyebbség egy ilyen esetben. Mert hát nem szimplán elvitt minket egyik pontról a másikra, hanem a határon ki kellett szállni, beállni a sor végére a kis ablaknál, ahol ül az útlevélbe pecsételős néni, majd vissza a kocsihoz, át a folyón, amin van tulajdonképpen a határvonal, és a folyó túloldalán újabb ellenőrzés a másik ország részéről (ott már nem kellett kiszállni a kocsiból). A sor közepesen volt hosszú, és még csak picit haladtunk előre, amikor jött egy fiatal lány, aki egy másik ablakhoz kellett beüljön pecsételős néninek. Ránézett a sofőrünkre, elkérte az útleveleinket, magával vitte, bepecsételt és hívta a bácsinkat az ablakához az útlevelekért. Kicsit felgyorsultak az események…

A szállásunk a Brazíliát Argentínától elválasztó Iguazú folyó partján van az argentín oldalon lévő esőerdőben. De a Paraguay határ is csak pár km. A repcsi leszállása után egy órával már a szálláson voltunk. És ugyan addigra besötétedett, de a hotel így is elvarázsolt minket. A recepción jelezték, hogy grátisz jobb szobát kapunk, mint kértünk, duzzogva hát belementünk. A vacsoránál úgy tűnt itt sincs főszezon, mérsékelten van tele a hotel.

Peru – 14. nap / 2020. január 28.

A tegnapi esti nagy eső bent tartott minket a szálláson, cserébe jól kialudtuk magunkat. Reggel összepakoltunk, megreggeliztünk és a tegnap eldöntött módon ki akartunk jutni a reptérre. A Titicaca-tó környéken Juliaca városból indulnak a repülők, ami szűk 50 km-re van Punotól, ahol a mi szállásunk is volt. Uber itt nincs. A taxi több mint 3x annyiba kerül mint a colectivo, így a közös buszozás mellett döntöttünk. Ezt úgy kell elképzelni mint a reptéri shuttle-t, meg van a sofőrnek, hogy hol kit kell felszedjen és a 22 fős kisbuszával végigcsattog a városon és feltölti a buszát az előre bejelentkezett emberekkel. Aránylag az elején szálltunk fel a buszra, ezáltal kaptunk egy random punoi városnézést, ami mondjuk az időnkbe mérsékelten fért bele.

Itt említeném meg Peru építészetét a lakóházak tekintetében. Egységes. Egységesen ronda. Bandi kedvesebben fogalmazott: nincs igényük a szépre. Szóval a házak melyekben élnek 90%-ban úgy néznek ki, mintha félbehagyták volna (mert tulajdonképpen félbe is hagyták, láthatóan eszük ágában sincs befejezni). MAjd minden ház lapostetős, de a furcsább az, hogy minden ház tetején lógnak ki felfelé a betonvasak, olyan 1-1,5 méter magasan. Na persze lehet az van mögötte, mint Görögországban, hogy addig nem kell befizetned a ház utáni adót míg nincs kész a házad… És ezek a házak természetesen vakolatlanok, csak a tégla látszik, meg az, hogy már évek óta lakják.

Ahogy mentünk ki a reptérre a 2×2 sávos, szépen megépített, fizetős autópályán, melynek ráadásul kívül-belül van leállósávja és a középső elválasztó keskeny részen tehenek legelésznek a gyér füvön, meglehetősen sűrűn van egy-egy fekvőrendőr! Nem repesztünk csak úgy az autópályán, kérem szépen!

Beérve Juliacába, újra megállapítottuk, hogy mit sem vesztettünk azzal, hogy kihagytuk a városlátogatást. A repülőtérre vezető közvetlen út egy olyan földút, hogy majd ki estünk a kisbuszból. De már dolgoznak az új úton. A reptér kicsi, de kellemesen modern, új. A gépünk pedig egészen pontosan indult, így szűk másfél óra múlva Limában voltunk.

Landolás és a taxi/uber mizéria után arra a szállásra mentünk, ahol az első három éjszakát is töltöttük. Útközben kiderült az is számunkra, hogy az úttesten lévő medencéket mire és hogyan használjak itt Limában:

Du 3 óra körül érkeztünk meg és nem terveztünk semmi extrát. Egy jó sétát az óceán parton megspékelve egy finom vacsival, nézelődni, ücsörögni, beszélgetni, olvasgatni, pihenni.

Este én hamar elaludtam, majd fél 11-kor (Bandi még olvasott) egy iszonyat erős és hosszú duda szóra ébredtem. Nem is duda, hanem valami riasztás hangja volt kongatással együtt. Délután beszélgettük pont Bandival, hogy azáltal, hogy egy keskeny nyúlványon vagyunk, mindkét oldalról óceán mellettünk, így ennek a résznek aránylag nagy a cunami veszélyeztetettsége. De láttuk kiírva, hogy most a zöld zónában van a terület, aggodalomra semmi ok. Persze fél 11-kor a fejed mellett lévő nyitott ablakon beüvöltő riadó hang esetén felriadva álmodból ezt az információt törli az agyad. Nem értettük, hogy mi ez a hang. Kinézve az ablakon láttuk, hogy a szomszéd épület portás bácsija nagyon nyugodtan olvasgat a kis fülkéjében… A szomszéd épület pedig nem más, mint a Tengerészeti Hadsereg egy épülete, így Bandi megnyugtatott, hogy tuti gyakorlatuk van. A riadó abba maradt, én hamar visszaaludtam, majd egy fél óra múlva minden kezdődött elölről. De a tengerész fiúk-lányok most már bevetésre készek, megnyugodhatunk. Ráadásul holnap úgyis továbbállunk.

Peru – 13. nap / 2020. január 27.

Mivel csak egy teljes napot (illetve két éjszakát) töltünk a Titicaca-tónál, így eladtuk a lelkünk egy egynapos szervezett útra tegnap este. A kisvárosunkban mérsékelten van látnivaló, ami itt a tónál érdekes, az inkább a tavon van, nem pedig körülötte. Reggel 7 órára ígérték, hogy értünk jönnek a hotelhez, kivisznek minket a kikötőbe. Kicsit rohanva, de elkészültünk és kint álltunk a hotel előtt tök időben. 7:15-kor még sehol se volt az emberünk, kezdtünk furcsán nézni, Bandi meg mindenkit megkérdezett közben az utcán, hogy nem minket keres-e.

Végül bementem a hotelbe és megkértem, hogy a tegnap kapott visszaigazolás alapján hívják fel a céget, hogy merre járnak, mikor jönnek? Még jó, hogy felhívattuk őket, mert elfelejtettek minket… A kiscsaj az irodából hamar taxiba ült, eljött értünk, és kivitt minket a kikötőbe. Nem maradtunk le semmiről, indulásra (7:30-ra) épp ott voltunk.

A Titicaca-tó a hajózható tavak közül a világon a legmagasabb ponton fekvő tó: 3812 méteren. Dél-Amerika legnagyobb tava Peru és Bolívia határán. A tó olyan nagy, hogy felszíni területe 8.372 négyzet km (a Balatonnál 13-szor nagyobb!). 41 sziget van a tavon melyek közül van amelyik lakott és van amelyik nem.

A hajónkkal a negyedórányira lévő Los Uros szigetekhez (vagyis úszó szigetek) mentünk először. Ez egy teljes dilemma nálam mindig: befizetsz egy ilyen szervezett programra, de hányan lesznek ott rajtad kívül, mennyire lesz autentikus a program, mennyire lesz a túravezető élvezetes, szimpatikus… stb.

Punotól 5 km-re találhatóak az úszó szigetek. Az uruk a collák és az inkák elől menekülve hozták létre saját szigeteiket, lakhelyeiket. Nagyjából kétezren lehetnek, több tucat szigettel. Szigeteiket a tavon növő totora nádból készítik. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan frissíteni kell. A nádszigeteket kötéllel rögzítik. De az uruk nem csak szigeteiket készítik totrából, hanem házaikat, csónakaikat, bútoraikat és használati tárgyaik egy részét is. A turista hajók kikötnek egy-egy ilyen család szigetén, ahol aztán megmutatják, hogy hogyan élnek. A mi hajónkban 16-an voltunk, ami elég ideális szerintem. Ahová először ki akart kötni a hajónk, oda kötött ki épp egy másik is. Még mondtam is Bandinak, hogy eddig tartott, hogy csak 16-an vagyunk. De tovább mentünk és keresett a túravezetőnk és a kapitányunk egy olyan családot, ahol nem volt senki. Kifejezetten kedves, szimpatikus családnál kötöttünk ki. Megmutatták és elmagyarázták, hogy hogyan épül fel az úszó sziget, mire kell figyeljenek. Megmutatták, hogy hol és miként alszanak, miket készítenek a nők: a karkötőtől a párnahuzaton át egészen a terítőig. Természetesen céljuk volt ebből minél többet eladni. Majd a saját maguk által épített hajójukon átvittek a ”helyi piacra” minket, ahol a mi hajónk ott várt ránk. Az úszó szigeteken majd két órát töltöttünk.

Innen egy órát hajóztunk a Taquile szigetre, ami Punotól már 35 km-re fekszik. A szigeten kb 300 kecsua indián család él. A sziget nincs 6 négyzet km, viszont 3819 meter magasan fekszik.

A sziget kultúrája elsősorban a helyiek által készített ruhák miatt érdekes. Mind a férfiak, mind a nők minden korosztálya készíti ezeket a ruhákat (kötik elsősorban), és a közösség minden tagja hordja is őket. Ez a hagyomány még az ősi civilizáció idejéből ered, és máig is fennmaradt: az 1950-es évekig a közösség a külvilágtól szinte teljesen elzárt életet élt, de onnantól kezdve sem adták fel hagyományaikat annak ellenére, hogy a turistaforgalom egyre növekedni kezdett, mára a sziget lakosságának több tízszeresével egyenlő az évente ide érkező látogatók száma. Az viszont igaz, hogy az őslakók művészetében mára már új, „idegen” eredetű szimbólumok és elemek is megjelentek. A ruhákat kézzel vagy fából készült, pedálos szövőszékek segítségével állítják elő, amelyekhez hasonlóakat már a spanyolok megérkezése előtt is használtak. Legjellegzetesebb termékeik a “chullo” (magas, fülvédős sapka) és egy úgynevezett naptár-öv, amely egy széles övszerűség, amelyen az év mezőgazdasági és rituális eseményekhez kötött ciklusainak ábrázolásai láthatók. A helyiek megélhetését ma is többnyire a textilművesség biztosítja, számos terméküket a turistáknak értékesítik. A hagyomány fenntartását egy kézművességre specializálódott iskola is segíti.

Felgyalogoltunk a sziget majd legmagasabb pontjára (4050 méter) egy családi étterembe, ahol már vártak minket ebéddel. Ebéd után pedig még a nagyon egyszerű főteret megnéztük és vissza lesétáltunk a hajónkhoz egy másik útvonalon mint ahol felmentünk. A szigeten nincsenek gépjárművek, szállodák, az elektromosság erősen akadozik, de még kerékpárok sincsenek. Az utak is inkább járda méretűek. A kilátás viszont gyönyörű a bolíviai hófödte hegycsúcsokra.

Végülis egy nagyon aranyos csapatot fogtunk ki egy igazán jófej túravezetővel, aki amellett, hogy sokat mesélt a helyi dolgokról kifejezetten érdeklődő volt a “vendégei” felől. Az elején úgymond bemutatkoztunk, hogy ki honnan jött. Többször is visszakérdezett egy-egy témánál, hogy az a mi országunkban, kultúránkban, hogy van.

A visszaútra mindenki kipurcant, néma csöndben mindenki szunyókált egyet. A másfél órás út második felére csúnya fekete felhők jöttek, de nem esett, csak nagyok voltak a hullámok. Fél 5-re értünk be a kikötőbe, ahonnan kisbusszal eldobtak a szállásunkhoz, de már majdnem 5 óra volt mire megérkeztünk (pedig nincs is ilyen messze a kikötő). Az eső kegyes volt, megvárta míg visszaértünk, utána kezdett csak el szakadni.

Peru – 12. nap / 2020. január 26.

Ma egy szuper extra vonatos napunk volt. Sheldon igazán élvezte volna!!!

A perui vonattársaság, azaz a PeruRail négy különböző típusú járatot indít. Van az a vonat típus, amivel a Machu Picchuhoz mentünk: Expedition, semmi extra, felülsz a vonatra, elvisznek, leszállsz, pont. Alapvetően az a vonat is szebb, mint a magyar vonatok (nem mintha otthon sokat vonatoznék és lenne bármilyen tapasztalatom is…). Aztán van a Vistadome típusú járat, amely ugyanolyan vonat, mint a Expedition, csak ott a szolgáltatás több: étel, ital, műsor, vásár…, ahogy írtam két nappal ezelőtt.

A harmadik típusú vonat az egy adott aránylag távoli úticélhoz visz extra szolgáltatásokkal. Az 1920-as évek stílusát visszahozó vonat rendelkezik: bárral, étteremmel, egy nyitott hátsó kocsival. De ahova szólt a jegyünk és ültünk az is egy tök kényelmes hely kis asztallal. Persze mászkálhatsz bármerre. Ilyen vonat megy a Szent-Völgybe és a Titicaca-tóhoz. Mi ebből a típusú vonatból a Titicaca-tó felé tartóra szálltunk fel reggel.

A negyedik típusú vonat az Orient Express társasággal közösen üzemeltetett Belmond Hiram Bingham vonat, amin összesen 48 férőhely van, viszont hálókocsis, saját fürdőszobával, teljes ellátással aránylag magas áron.

A mi vonatunk reggel 7:50-kor indult, de fél órával előbb kint kellett lenni az állomáson. Elköszöntünk Cuscotól, felültünk a vonatra és élveztük a tájat Punoig, a világ legmagasabban lévő hajózható tavának egyik városáig.

Ezt az utat sok utazási katalógus ajánlja mert olyan tájon visz keresztül, hogy csak ámulsz.

A vonat megállt az út legmagasabb pontján, 4.335 méter magasan, La Raya nevű helyen. De ez csak egy mini piac volt egy mini templommal. Nem is maradtunk soká, 10 perc múlva indult is a vonat.

Délelőtt üdítőt és snack-et osztogattak, 1-kor olyan 4 fogásos ebédet, hogy a végére majdnem kipurcantunk. Délután ismét mindenhova ki volt készítve a banán chips és a pirított kukorica, majd érkezett az uzsonna… ennyit nem ettünk itt egyik nap se még.

18:20-ra kellett volna beérjen a vonatunk Punoba, csak hogy az előtte 47 km-re lévő Juliaca városban (nagyon ronda város) a síneken ragadt egy busz. Konkrétan ott robbant le. Vagy százan álltak a busz körül és tanakodtak, hogy most mi legyen. Végül egy bő 40 perces bűvölés után lekerült a sínekről a busz. Persze emiatt egy váltónál is várnunk kellett ezt követően. Végül több mint egy órás késéssel fél 8-kor befutott a vonatunk Punoba.

A hotelt könnyen, gyorsan megtaláltuk, sétatávolságra volt az állomástól. Még sétáltunk egy kicsit a környéken, aztán nyugovóra tértünk.