Későn keltünk, 11 óra volt mire megreggeliztünk és elindultunk. Eddig már kétszer is meg akartuk nézni a kikötő részt, de valamit mindig elszúrtunk, mert nem jó helyre mentünk. Na, de ma délelőtt jó helyre lyukadtunk ki – ráadásul nem is volt messze a szállásunktól a hely! Buenos Aires egyik legnagyobb városfejlesztési projektjének köszönhetően a főváros Puerto Madero körzetében, a Rio de la Plata folyó partján sok szép épület sorakozik. Puerto Madero Buenos Aires fő kikötőjeként szolgált a 19. század végén, de a nagyobb teherhajók miatt hamar elavulttá vált. A kikötő 1989-ig vészesen hanyatlott, amikor is úgy döntöttek, hogy az öregedő raktárakból valami grandiózusabb dolgot csinálnak, így a használható épületekből menőbb lakásokat, éttermeket, boltokat és más üzleteket alakítottak ki. A régi, szépen helyrehozott raktárépületek mellett közben kinőtt a modern városrész is, ahol sok cég vállalkozása működik. Teljesen új arcát láttuk a városnak.

Ugyanitt a kikötőben áll egy 1897-ben épült és 1899 és 1938 közötti időszakban használt, régi hadihajó. A viccesen olcsó, 100 forintos belépővel, végigjárhattuk a hajót.

Kíváncsiak voltunk, hogy a La Boca negyed mennyire más, ha nem vasárnap este érkezik oda az ember… ugyanúgy a Plaza Dorrego-n mentünk keresztül, de mivel a negyed kintebb esik a belvárostól, így bőven kellett még gyalogolni. És hát nem hibátlan környéken.

Döbbenet, hogy mennyire más arcát mutatja egy városrész, ha minden zárva és sehol senki, mint mikor a turisták hada ott nyüzsög, a helyiek pedig ebből szeretnének megélni. Nekem jobb tetszett a vasárnap esti csöndben, de nagyon jó volt, hogy láttuk így is a híres “negyedet”. (4-5 utcáról beszélünk.)

Visszafelé pont azon nyüglődtünk, hogy gyalogoljunk, buszozzunk, vagy fogjunk egy taxit. A gyaloglás már kezdett sok lenni és a vasárnap esti tapasztalatok alapján hosszan kellett volna még menni. A buszt nem nagyon tudtuk, hogy hogyan működik, merről merre megy és kinek hol fizetünk a jegyért. A taxi meg meglepően olcsó és el is jöttünk néhány taxis mellett. Elindultunk visszafelé, amikor két lány mellettünk elsétált magyarul beszélgetve. Köszöntünk nekik és hamar kiderült, hogy itt élnek a városban, sőt az egyikőjük anyukája idegenvezető. Tanácsot kértünk és két dolgot is megtudtunk: a buszhoz mindenképpen kell egy feltöltős kártya, amit a járművön lehúznak. A taxi tényleg nem drága, de az Uber jobb. Mivel a reptérre itt se lehetett Ubert hívni, így azt gondoltuk elsőre, hogy itt nincs is. Nem próbáltuk aztán. A lányok javaslatára hívtunk egy sofőrt.

Az általunk helyi Andrássy útnak tartott Avenue Mayo-n van egy kávézó, a Café Tortoni, Argentína legrégebbi és leghíresebb kávézója. Délután 4 óra volt, mire a kávézónál kitett minket a sofőr. Szerettünk volna egy kávé mellett megpihenni, na meg megtudni milyen is ez a kávéház. Az utcán állt a sor… 32 fok, tűző napsütés…

Nem álltunk be a sorba, inkább elgyalogoltunk a Mayo út végére, ahol a Parlament áll. Szemből felállványozva, éppen felújítás alatt áll. De körbejártuk, és jól tettük, mert ugyan nincs nagy tér mögötte, mint előtte, de az épület szépsége már láthatóvá vált. Odafelé is és vissza is emelt fejjel nézegettük a Budapestre emlékeztető szebbnél szebb épületeket.

Elgyalogoltunk a szállásra és pihentünk másfél órát, majd a tegnapihoz hasonlóan este 8-kor újra nekivágtunk a városnak. Először a szomszéd utcában lévő plázába mentünk. De üres kézzel jöttünk ki, túlzottan “Váci utcás” árak voltak.

Amikor délután jöttünk visszafelé az Uberrel, láttunk egy olyan részét a városnak, amit még nem is jártunk be. Oda mentünk vissza. Útközben a Plaza de Mayo-n mentünk ismét keresztül (mint első este), majd a téren álló elnöki palota másik oldalát is megnéztük a helikopter leszálló pályájával együtt, valamint a Kultúra Központi épületét. Jó nagyot csavarogtunk, 11 után értünk haza.

Megpróbáltuk bevenni Buenos Airest, de hatalmas. Argentína fővárosa Dél-Amerika egyik legnagyobb városa. Nagy terek, hatalmas utak, sok gyönyörű park. Így elsőre ezt a hármat tudom megfogalmazni a városról másfél nap gyaloglás és rollerezés után.

A házunk szomszédságában van egy helyes kávézó, ott reggeliztünk, majd a “Váci utca” azon szakaszán mentünk, ahol tegnap még nem jártunk, kiérve a Saint Martin térre. Kicsit bóklásztunk, csodáltuk a fákat, majd kitaláltuk, hogy olyan messze van ahova mennénk (csalóka mert a térképen nem tűnik oly messzinek), hogy béreljünk közösségi rollert. Ugyanúgy működik, mint a közösségi bicikli, csak még annyival egyszerűbb, hogy bárhol lerakhatod a kijelölt zónán belül. Mondjuk a kijelölt zóna nem pont ott kezdődött, ahol mi fel szerettünk volna venni a járgányt, de 2 darab mégis ott állt a pályaudvar előtt (jobban mondva az orrunk előtt), nekünk kedvezve.

Elindultunk felfedezni Buenos Aires azon részét, ahol vagy 3-4 nagy parkot is mutat a térkép és rengeteg kisebbet. Az irreálisan hatalmas sok sávos utakon meglepően könnyen át lehet kelni, csak sok idő. Amikor egy körforgalom 5 sávos akkor elgondolkozol, hogy egy városon belül kell-e, na meg a rendszeresen előforduló 2×7 sávos út is ebbe a kategóriába esik. Vasárnap se és hétfőn se láttunk dugót (mondjuk hétfőn nem 7- fél 8 körül mértük fel a forgalmat), de akkor is azt gondolom, hogy a soksávos utaknak és a jó tömegközlekedésnek köszönhetően ritkán van dugó. Különben Buenos Airesben található a világ legszélesebb útja: az Avenida 9 de Julio, amelynek szélessége több mint 100 méter.

Az első állomásunk a híres Recoletai temető volt, ahol rendkívül sok híres ember nyugszik, köztük nemzeti hősök, elnökök, tudósok, orvosok, Nobel-díjasok, művészek és sportolók. Különlegessége, hogy nem hagyományos sírok és sírkövek találhatók benne, hanem az egész temető egy díszes kriptákból álló „mini város”. Hosszasan elidőztünk, több mint két órát csavarogtunk a temetőben. Már a temető melletti, de a temetőhöz tartozó templom is nagyon szép, de aztán valahogy maga a temető is elvarázsolt minket.

A 19. század elejéig a Buenos Aires-i halottakat a templomok körüli cintermekben, a fontosabb személyeket pedig a templomokban helyezték végső nyugalomra. 1820-ban, Martín Rodríguez kormányzó idején kisajátították azt a területet, ahol a ferences kongregáció konyhakertjei terültek el, abból a célból, hogy ott létrehozzák a város első köztemetőjét, az Északi Temetőt. Az eredetileg csak katolikusoknak szánt temető 1822-ben nyílt meg, az első két ember, akit ide temettek, egy fiatal uruguayi lány, Dolores Maciel és egy Juan Benito nevű fiúgyermek volt. 1863-ban Bartolomé Mitre elnök rendelte el, hogy a temetőt megnyissák más vallásúak számára is, ám a következő években a terület igen elhanyagolttá vált. 1880-ban Marcelo Torcuato de Alvear Juan Antonio Buschiazzo építészt bízta meg a felújítási munkálatok megkezdésével. Ezek során a temetőt téglafallal vették körül, útjait lekövezték, és felépítették a főbejárati építményt.

A temető a város északkeleti, Recoleta nevű részében található, ahol a helyi panelházak között öt és fél tömbnyi helyet foglal el. Benne mintegy 4870 kripta található, amelyek közül több mint 70-et műemlékké nyilvánítottak. A BBC szerint a világ 10 legszebb temetője közt van.

Az elhagyatott, pókhálóval beszőtt, betört ablakú kriptától az egészen gazdag, nagyon szépen karbantartott sírhelyig mindenféle van. Vagy a nagyon régi, omladozótól az egészen modernig. Volt ahol beláttunk a kriptába és döbbenetes kidolgozottság és rend jelezte, hogy mennyire fontos az itt maradottaknak az elhunyt illető.

Megtaláltuk Eva Peron sírját is, akiért mind máig rajong az ország.

A temető után a közeli téren próbáltunk kávéval és limonádéval feltöltődni, ugyanis őrült meleg van.

Kis séta után tovább rollereztünk, hogy megkeressük a szintén híres Buenos Aires-i botanikus kertet. Carlos Thays egy francia tájművész volt, s 40 éves korában érkezett Buenos Aires-be. A művész a 19. század végén, 20. század elején azt vette a fejébe, hogy megváltoztatja a város arculatát. A felügyelete alatt, több parkot is kialakítottak, a már meglévőket pedig felújították. A botanikus kert volt a személyes kedvence. A Palermo kerületben, az állatkert mellett található botanikus kert több mint 5000 növényfajnak ad otthont. De sajnos a park hétfőn zárva van!

Átmentünk a nem messze lévő másik gyönyörű parkhoz, amiről szintén tök jó képeket láttunk. De az Ecoparque is hétfőn zárva tart. Kénytelenek voltunk ebédelni, és a nem lezárt parkokat élvezni. Tulajdonképpen a helyi Városligetet jártuk be.

A következő terv az volt, hogy az óceán partra kimegyünk, ami tulajdonképp nem is óceán part, mert ha megnézzük a térképen, akkor látjuk, hogy ez a Río de la Plata amely a Paraná folyó és az Uruguay folyó torkolata. A tölcsér alakú torkolat mélyen benyúlik Dél-Amerika keleti partjába: a folyók összefolyásától az Atlanti-óceánig 290 km hosszú. A világ legszélesebb folyótorkolata: szélessége a kezdeti 48 km-ről a tengerhez közeledve 220 km-re nő. Sajnos a folyót a hordalék csúnya barna színűvé teszi.

A rollerrel csak egy darabig mehettünk, mert elértük a zóna végét, maradt a gyaloglás. Bő 5 km után egy mérsékelten izgalmas részre jutottunk, ámde már majd mindentől messze. Egy dolog volt közel: a belföldi járatokat lebonyolító reptér, ahova tegnap délután érkeztünk. Végül innen mentünk haza taxival. A taxis volt az első nem szimpatikus helyi ember…

Az esti másfél órás pihenő után visszamentünk a környékünket újra bejárni. Az El Obelisco nevű tér nincs messze tőlünk, és több helyen is olvastam, hogy az a top 10 látnivalóban benne van. Hát, én nem ájultam el a tértől. A 68 méter magasan, a tér közepén álló műemléket 1936-ban építették, a város alapításának 400. évfordulójának emlékére.

Végül egy szuper vacsorával zártuk a napot.