2025. október 12. vasárnap

Délelőtt kijelentkeztünk a lagosi szállásról és elindultunk északra. Ma Óbidos városig megyünk, ami Lisszabontól északra van, Lagostól 3,5 órányira. Kitaláltuk, hogy nem egyenesen megyünk, hanem a Lisszabontól keletre található Évora városát beiktatjuk, ami által ugyan az útidő megugrott egy órával, de úgy éreztük megéri a kerülő.  

Évora, Alentejo régió szívében helyezkedik el és történelme több mint kétezer évre nyúlik vissza: eredetileg a kelta törzsek települése volt, majd a rómaiak fontos várossá fejlesztették. A 8. századtól muszlim uralom alatt állt egészen 1166-ig. A középkorban Évora az ország déli részének politikai, vallási és kulturális központjává vált, a 15–16. században rendszeresen itt tartózkodott a királyi udvar, ekkor emelték az impozáns katedrálist is. 

Évora büszkélkedhet az egyik legjobban megőrzött történelmi belvárossal Portugáliában, amely a látogatókat egy másik korba repíti vissza. A város központja – művészeti és építészeti sokszínűsége miatt – 1986 óta az UNESCO világörökség része. 

A katedrális nem csak a nagyságával emelkedik ki az óvárosból, hanem robosztus, erődítmény-szerű megjelenésével is. A toronyba felmenve csodás kilátás van a városra, valamint a katedrális maga is szép látványt mutat ebből a másik szemszögből. 

Az óváros zegzugos, macskaköves, szűk utcái, a fehérre meszelt sárga ablakkeretes, rendezett házak kárpótoltak minket a tegnapi Albufeira után. Miután a fő tér mellett megebédeltünk tovább autóztunk Óbidosba. 

Óbidos Lisszabontól kb. 85 km-re északra fekvő, dombon elterülő város, melyet a portugál királynék városának is neveznek, ugyanis a 13. századtól kezdve Óbidos különleges státuszt kapott: a várost gyakran ajándékozták királynéknak nászajándékul. Innen ered az elnevezés: “a királynék városa” (Vila das Rainhas). Ez a hagyomány évszázadokon át fennmaradt, és a város virágzását is elősegítette – a királynék bőkezűen támogatták a templomok és középületek építését.

A 14–16. században Óbidos igazi középkori ékszerdobozzá vált. A városfalakon belül a már jól megszokott középkorból megmaradt kanyargós, macskaköves utcák és a vakítóan fehér házak, hol kék, hol sárga szegélyekkel na meg a színes virágokkal mindenhol – mintha egy mesekönyv lapjaira csöppentünk volna. Az utcákon bolyongva olyan érzésem volt, mintha minden sarkon valaki most készült volna írni egy szerelmes regényt (és simán lehet, hogy valaki épp meg is tette).

Tulajdonképpen Évora kicsinyített mása Óbidos. Nehéz nem beleszeretni. A település nemcsak történelmi örökségéről híres, hanem kulturális életéről is – például most épp egy irodalmi fesztivál végébe csöppentünk. Valamint a helyi meggylikőrről is híres, a Ginjinha-ról, ami kihagyhatatlan élmény minden ide utazónak. Minket már az érkezésünkkor ezzel fogadtak, mint köszöntő itallal. 

A vacsorát a Jamón-Jamón nevű kis étteremben ejtettük meg, ez egy kellemes tapas bár. Egy olyan hely, ahol az ember leül, körülnéz, és már az illatokból tudja, hogy jó döntést hozott. Kértünk három kis tálat válogatott finomságokkal, és meg kell mondjam, a ház borával karöltve ez volt az egyik legjobb ízkombináció, amit Portugáliában eddig kóstoltunk.

Nem siettettünk, csak élveztük az estét, a város lassú lecsendesedését, majd visszaérve a várfalon belüli szállásunkra, a bárban automatikusan kértünk két meggylikőrt, kicsit lefojtani a vacsorát. Rezzenéstelen arccal már hozta is a srác a kért italokat, de csak a számla kérésekor derült ki, hogy ezt bizony nem tudjuk kifizetni: ez náluk csak az érkező szálló vendégek köszöntő itala, még beárazva sincs, nem hogy az itallapon. Így nem maradt más, mint a köszönöm portugálul: obrigado.