Az első itt töltött nap után azt mondtuk Bandival, hogy nagyon sok mindenben hasonlít Lima Kuba fővárosára, Havannára. Az emberek (bár ott talán mosolygósabbak) itt is nagyon kedvesek, az épületek, a hangulat. De Havannáról az emlékeinkben tisztább kép van, vagyis hogy a város maga tisztább. A közlekedési kultúra pedig sok mindenben Indiára emlékeztetett minket: dudálnak folyamatosan ha kell, ha nem, simán átmennek a piroson és a két sávból nagyon gyorsan három sávos utat csinálnak. Olyan közel állsz a dugóban a másik kocsihoz, hogy akármit át tudsz adni, ellenben kiszállni tuti nem tudsz. És míg a gyalogos és tömegközlekedős emberek kedvesek, addig a kocsiban ülők agresszívak és türelmetlenek. És közben pedig Ázsiára is emlékeztet minket a város.

Reggel én f6-kor ébredtem valami utcai zajra, Bandi meg 6-kor. Reggeli utánra az volt a tervünk, hogy a közvetlen környékünket felfedezzük. Egyrészt láttuk, meg meg is kérdeztük, hogy mennyire biztonságos, másrészt annyira érdekes kis félsziget nyúlványon vagyunk, hogy nekünk mennünk, felfedeznünk kellett.

Kicsit Balaton érzésünk volt, jobbra-balra rendezett kis házak, néhol egészen tehetős, pazar épületek, néhol meg szerényebb, de takaros kis nyaraló szerű épületek. Ahogy tartottunk a félsziget vége felé úgy erősödött a madarak hangja, végül azt vettük észre, hogy van egy nagyobb terület melyen iszonyat sok madár él. Aztán András utána olvasott, hogy ott olyan különleges kukacokban gazdag a talaj, mely nagyon jó táplálék a madarak számára az alaszkai útjuk előtt.

A félsziget legvégén 3 nő állt fekete ruhában összekapaszkodva, kezükben virág. Megható és megrázó volt végignézni, ahogy valamely rokonukat elengedik.

Szép időnk volt ma is, bár reggel 9-kor mikor elindultunk még azt gondoltam kelleni fog a farmer. Délben a 25 fokban már jól esett egy szoknya, így a félsziget bejárása után visszakanyarodtunk a szállásra. Közben meg is állapítottuk, hogy milyen puccos kis környék ez.

Az útikönyvből kiolvastam még egy ilyen óceánparti városrészt, amit erősen javasolt: Miraflores. A térkép szerint 14 km szinte végig a parton vezető úton. Gondoltuk, hogy ha nem is végig, de elindulunk, aztán legfeljebb ha meguntuk a gyaloglást, akkor hívunk egy Ubert. Kb. egy kilométeren belül voltunk még csak a szállásunktól a másik irányban, kiértünk az óceánparton futó szélesebb, elhagyatottabb útra, ahol egy már tegnap is látott jelenségre lettünk figyelmesek: a ház előtt, a járda szélén, ám az úttesten van egy medence tele vízzel. Nem tudni, hogy ezt így a nyári szünetre a gyerekeknek húzták fel a szülők csak kert híján a ház előtt landolt a medence, vagy ez amolyan célt szolgál, hogy a házban nincs víz és hát valahol mosakodni kell. A környék és a házak melyek előtt láttuk a medencéket abszolút szegényesek, emiatt én inkább a második verziót érzem a megoldásnak. Nem derült ki.

Egy utcával visszább mentünk, gondolva az kevésbé rossz környék, amikor egy fiatal lány nagyon kedvesen ránk szólt, hogy a telefont és a fényképezőgépet most tegyük el a táskánkba, így ne menjünk tovább mert nem biztonságos! Na az volt az a pont, ahol hívtuk az Ubert. Azon a szakaszon ment végig, amit én is néztem a térképen. Ahogy haladtunk előre egyre durvább részekre értünk be, egyre inkább csak tátott szájjal bámultunk ki a kocsiból és állapítottuk meg, hogy ez tényleg nem turistának való környék. Kilométereken keresztül az óceánparton haladtunk: egyik oldalon iszonyat lepukkant romos épületek a másik oldalon, ahol az óceán látványa javíthatott volna az összképen ott is csak egy épített falat láttunk.

Aztán egyszer csak újra megváltozott a környék és egyre szebb újonnan épített óceánparti apartmanházak és szállodák nőttek ki a földből: megérkeztünk Miraflores-ba. Teljesen más világba csöppentünk. Lima több mint 50 kerületből áll, Miraflores abszolút a turistáké. 20-30%-kal drágább is, mint az eddigi helyek. Mindenféle márkás boltok, kiülős éttermek, parkok, bérelhető elektromos roller és bicikli, amit persze csak ezen a környéken használhat az ember. Csodás pálmafás, naplemente nézős óceánparti sétányok, játszóterek, kutyás parkok, amit mi is megcsodáltunk vacsora után.

Irányba voltunk hazafelé, gondolva, hogy majd ha már nem győzzük a métereket jöhet az Uber. Péntek este lévén nehezen ment a sofőr keresés, foglaltak voltak a kocsik, aztán 3-szor is megesett, hogy ugyan összekapcsolt a rendszer minket egy sofőrrel, aki viszont pillanatokon belül le is mondta, vagyis mégse vállalta a fuvart. Nem tudtuk eldönteni mi a baj: túl messzire kell minket vinni és vannak a közelben jobb fuvarok, vagy netán túl nagy a dugó abba az irányba, amerre vinni kéne minket, vagy csak egyszerűen azon a szakaszon kell menni, ami már idefelé sem tetszett nekünk és nem akar átvinni minket a sötétedés után ott már senki. Mivel tudtuk, hogy az Uber mennyiért vinne el minket, így meg volt, hogy mi a reális ár. Áttértünk a taxi leintésére: az első aki megállt közölte az úticél hallatán, hogy nem, ő oda nem megy! Nem tudtuk kideríteni miért. Megbeszéltük Bandival, hogy ha megáll a következő taxi, akkor bizony előbb beülünk, majd csak utána mondjuk meg hova mennénk, és azután kezdünk el alkudozni (bár akkor már nem akartunk mi alkudozni). Megállt egy srác, de a lehúzott ablakon keresztül kérdezte is, hogy hova, így muszáj volt eláruljuk. De vállalta, sőt ugyanannyi árat mondott, mint az Uber. Végül este 8 óra volt mire hazaértünk.

Újra rendeztünk a bőröndjeinket, mert holnap reggel tovább repülünk Puerto Maldonadoba, hogy egy négy napos esőerdő túrán vegyünk részt. Úgy tudjuk, hogy ott nem csak hogy net nem lesz, de még térerő sem, így előre láthatóan majd erről a négy napról utólag fogunk beszámolni.

Itt pedig jöjjön Bandi összerakott videója a Mirafloresba tartó utunkról: