2019. február 8.

Eilat egy dél-izraeli kikötőváros, az állam legdélibb csücskében, az Akabai-öböl partján terül el a Negev sivatagban. Keletről Jordánia, nyugatról Egyiptom határolja. Izrael oly annyira elkeskenyedik délen, hogy a Vörös-tengernél ez az egy város terül el, mint izraeli város és ez is csak 11 km szélességben (ezt követően már mindkét irányból a szomszédos országok határai vannak). Jeruzsálemtől 309 km-re van, Tel-Avivtól pedig 346 km-re (4 óra autóval, ha minden simán megy…).

1950-ben kezdték el kiépíteni, mint üdülővárost, sok szép új szálloda van, kisebb tengerparti sétány és sok ingyenes strand. Jelenleg az egész városban ingyenes wi-fi van, és az üzletekben ÁFA mentesség, így olcsóbb Izrael egyéb területeihez képest. 

Sopron Eilat testvérvárosa így még Sopron utca is van a szálloda soron. 

Annyira a turistákra épült a város, hogy egy kis sétányira három bevásárlóközpont is van a szállodánktól. De a nyitvatartási rend a Sabbat megtartása szerint van, így péntek délután 3-kor minden bolt bezárt. Kénytelenek voltunk emiatt shoppingolással kezdeni a napot. Nyitásra ott voltunk és aránylag hamar végeztünk is. 

Shoppingolás után a Delfin-öbölbe mentünk, amely arról híres, hogy él az öbölben 4 delfin, akik szabadon ki tudnak menni a nyílt tengerre, meg vissza. Van egy strand rész, ami nem annyira izgalmas az öbölbe benyúló stéggel ellentétben. A stégre is ki lehet telepedni és egész közelről tudtuk így szemlélni a delfinek lubickolását. Van 3 extra stég, amelyek a nagy stég része, ahova a delfin-öböl munkatársai mehetnek csak ki. Ők viszont miközben simogatják és vakargatják a delfineket mesélnek az öböl életéről. András még egy snorkelingre is benevezett, így még közelebbről találkozott a delfinekkel.

Délután a szülőkről leválltunk. Ők maradtak a mozgalmas városi részen kicsit csavarogni, mi pedig elindultunk meghódítani a Vörös-szurdokot (Red Canyon) ami várostól kb. 20 km-re, az egyiptomi határ közelében van a 12-es főút mentén. Annyira a határ mellett, hogy az úton a határkerítést szinte érintve ment az út.

Az eilati hegyek legszebb helye vörös színű núbiai homokkő faláról kapta a nevét. Valamennyire utána olvastam a helynek (ezért sem jöttek a szülők velünk), így tudtam, hogy van egy piros és egy fekete túra útvonal. A piros a könnyebbik, míg a fekete a nehezebb és hosszabb. A feketén indultunk el. 2 km után egy nagy szakadék szélén álltunk, ahova lejutva egyszercsak vége lett a fekete túra útvonalnak és előkerült egy zöld útvonal (amiről nem is tudtunk, hogy van) egy Red Canyon felírattal. De azt nem tudtuk, hogy milyen messze van, csak az irányt láttuk. Mentünk tovább…

Leginkább azért mentünk mert láttam a neten képeket a helyről és ugyan nagyon szép helyen túráztunk, de tudtam, hogy ha megtaláljuk a kanyont, az lesz az igazi látvány. Közben számolgattuk, hogy meddig mehetünk még időben előre, nehogy ránk sötétedjen, világosban visszaérjünk a kocsihoz. Elég kevés turistával találkoztunk útközben. Mondtam Bandinak mikor már több mint 4 km-en és másfél órás köveken és sziklákon mászós szakaszon voltunk túl, hogy szerintem forduljunk vissza. Nem hagyta. És milyen jól tette: nagyjából egy percre voltunk a kanyontól. A vörös sziklák között szűk, víz kimosta résen vezetett át az út, amely néhol létra mászással, néhol meg sziklán lévő kiállásokon való mászással volt bejárható. A kanyon egy nagyságrendileg 300 méter hosszú szakasz, amelyen amikor végigmentünk fel tudtunk mászni egy felsőbb szintre. Ott is vezetett egy útvonal, ahonnan meg leláttunk a kanyonba. Varázslatosan szép volt.

Mivel Bandi a kanyon túra elején beütötte a lábát így a vacsi után már csak pihenéssel telt.