2015. augusztus 24. hétfő

Ugyan azt terveztük, hogy reggel kialusszuk magunkat, én már 6-kor fent voltam. Bandi legalább tudott kicsit tovább aludni. Aztán megterveztük a mai meg a holnapi napot. Bandi szerzett a szuperül működő hűtőládánkban lapuló sajt-sonka-paprika együttesünkhöz friss kenyeret meg kávét.
Megreggeliztünk és még szendvicseket is készítettem napközbére.
Holnap délelőttre egy klassz kis túrára jelentkeztünk, majd nekivágtunk a mai napnak fél 11-kor.

Először a Dead Horse Point State Park-ba mentünk, ami egy kisebb park, 2 kilátó ponttal. A Colorado folyó egyik kanyarulatára lehetett felülről rálátni. Tulajdonképp Utah állam Grand Canyon-jának hívja a köznyelv.

Amit már a többi parkban is észrevettem és teljesen kiakasztott, az az, hogy a szuper biztonságos amerikaiak ezekben a parkokban minden korlát nélkül hagyják, hogy a szikla szélén rohangáljon az ember. Bandi szerint ezt nem lehet így lekorlátozni, ráadasul a tájat is csak elcsúfítaná. Lehet. De mi van, ha egy gyerek eggyel -csak eggyel- tovább lép, mint kellene, vagy ha egy felnőtt ugyan óvatos, de mégiscsak megszédül a szélén… Akkor nincs mese.

Délután a Canyonlands nevű nemzeti parkba mentünk, ami nem volt messze az előző célponttól, ellenben jóval több látnivalót tartogatott.
A bejáratnál kapott térképet megnézve kitaláltuk, hogy mi volna, ha nem a hagyományos úton indulnánk el, hanem a kicsit járatlanabbat választanánk. Konkrétan azt a földutat, amely egy hosszú szerpentinen visz le a völgybe a hatalmas sziklák között, ahonnan egy olyan folyó kanyarulatot láthatunk, melyet Gooseneck-nek (azaz Libanyak-nak) hívnak. Elindultunk, majd amikor az út szélén lévő táblán jelezték, hogy itt ajánlatos a 4 kerék meghajtású autó, akkor összenéztünk, és Bandi tájékoztatott, hogy ez a BMW, ez bizony nem az. De mivel “csak” ajánlott volt az erősebb autó, így mi lelkesen mentünk tovább. Aztán az első kanyar után megálltunk gyönyörködni a tájban. Láttuk milyen út vezet lefelé.

Összenéztünk, de a tekintetünkkel meggyőztük egymást, hogy visszaüljünk a kocsiba és folytassuk az utat lefelé. Aztán jött az első meredekebb szakasz egy klassz kis tűkanyarral a végén. Annál is megálltunk, menjünk vagy nem menjünk? Mi van, ha valami miatt nem tudunk visszajönni? Persze egy lélek se jött arra amerre mi, szóval még segítségben se reménykedhettünk. Kisebb kupaktanács létrehozása után azt a döntést hoztuk, hogy lemegyünk ezen a rövid ámde meredek szakaszon, ahol a kanyar után ugyan szűken de meg lehet fordulni, és vissza is jövünk, hogy lássuk mit bír a kisautónk. Semmi gond nem volt, mondhatni úgy siklott a földúton hegynek fel, mint a puha vaj a kenyéren. Na, akkor uccu lefelé!
Meg is találtuk a Libanyakhoz vezető ösvényt, illetve az ahhoz tartozó egy gépjárműves “parkolót”.
Végtelenül kedves, hogy a Nemzeti Parkban a túra útvonalat egymásra rakott kis kő halmazokkal jelzik, nem pedig valamiféle felfestéssel vagy netán valami otromba táblákkal. Kellő sűrűséggel, hogy irányt ne tévessz, jönnek sorban a kis kupacok. Teljesen egyértelmű, hogy merre kell menni. Ezt a titkot a bejáratnál kapott térképen jelzik, így nem kell magadtól rágyere, hogy miért vannak a halmok, illetve hogy melyik úton indulj el a semmi közepén.

Ismét az Óperenciás tengeren túl éreztük magunkat a látvány kapcsán.

Elindultunk vissza a szerpentinen felfelé. Bandi nem bízta a véletlenre, kitette a GoPro-t a kocsi motorháztetejére… Bár szerintem nem tűník annyira izginek, mint ott élőben, de a hangulatát mindenképp visszaadja ez a kis vágott videó:

Egy biztos: a BMW jól szerepelt.
Ezek után visszatértünk a már-már unalmasnak mondható aszfaltozott útra, hogy felfedezzük Canyonlands gyönyörűségeit.

Este 7 volt mire visszaértünk a kis szállásunkra.