2015. augusztus 20. csütörtök

A tegnapi nap nem ilyen egyszerűen ért véget, mint ahogy írtam, csak hát a nagyon hosszú út és a nagyon kevés alvás azt eredményezte, hogy sitty-sutty lezárjam a mondandómat.

Szóval az úgy volt, hogy amikor megérkeztünk, akkor volt két óránk az útlevél vizsgálatra, a poggyászaink felvételére, valamint a bérelt autó kiváltására. Ez pont annyi idő volt, amennyire szükségünk volt, mivel az útlevél ellenőrzésnél a külföldiek beléptetése kicsit összetettebb, így lassan haladt a sor. A kocsiért meg el kellett menjünk a reptértől kicsit odébb lévő kölcsönzőbe, de az egyszerű volt, mivel a reptérről amint kijöttünk ott állt előttünk az Alamo (kocsi bérlős cég) kisbusza, ami elvitt minket a kölcsönzőbe. Nézzétek milyen jól néz ki:

Két óra múlva szállt le a gépük a Judit nővéreméknek. Addigra flottul meg is voltunk mindennel. Upgradeltük a kocsit egy kicsit nagyobbra, hogy könnyebben beférjünk, mert hát csomag volt bőven. Sikerült egy ugyanolyan kocsit kapnunk, mint a Bandié otthon, csak fehérbe. Fehérben is szép!

Juditék csomagja előbb meg volt, mint Juditék. Ugyanis mi a parkolóból visszajövet a csomagos mozgószalagnál találtuk magunkat. De aztán Juditék is hamar meglettek.

Éva néniékhez könnyedén odataláltunk. Vacsorával vártak minket, ami kifejezetten jól esett! Még egy levezető sétát tettünk ott a közelben, majd elindultunk a szállásunkra. Határozottan állítottuk, hogy mi simán eltalálunk majd oda, ráadásul még térképünk is volt nyomtatva. Persze aránylag hamar elvétettük az irányt, de nem jöttünk rá olyan hamar. Végül egy katonai cuccokat gyártó cég parkolójában félre álltunk, és megpróbáltuk a Judit nővérem által vett 3G kártyát beüzemelni az iPadbe. A biztonsági őr nem értette mit akarunk, és miért nem megyünk már el, így aztán kijött rákérdezni, hogy mit keresünk. Mi meg mondtuk, hogy eltévedtünk. Kifejezetten kedves és segítőkész volt, bár addigra a 3G kártyával is készen voltunk. Első eltévedést sikeresen megoldottuk.
Egyikönket se kellett altatni, 10 órakor beájultunk az ágyba.

Én reggel 5-kor, Bandi 6-kor ébredt.

Minden poggyászból mindent kipakoltam mert elég össze-vissza voltak a dolgaink. A hozott ajándékok is elő kellett kerüljenek, meg hát a mi cuccaink is úgy voltak pakolva, hogy ha bármelyik csomag később érkezik, akkor mindkettőnknek legyen mit felvennie.
Reggeli után átmentünk Éva néniékhez, megvártuk Bélust (Éva néniék fiát) és hetesben elmentünk Bélusék kocsijával a sziklás hegyekbe 4000 méter magasba. Idaho Springs nevű városka mellett indultunk neki kocsival. Az első nagyobb megállónál, Echo Lake Parkban, az Echo tó partján ebédeltünk. Éva néni mindent hozott az ebédhez.

  

A következő megállónk a Summit Lake volt.

  
  

Innen továbbmenntünk a Mount Evans nevű hegyre, amely 4.306 méter magasban van a csúcsa. Egész sokáig tudtunk kocsival menni. A levegő itt már oxigén hiányosabb volt, amit éreztünk is. Emiatt sűrűbben kellett megálljunk, mert mi, akik nem vagyunk szokva ezekhez a magasságokhoz megéreztük rendesen. Viszont nagyon élveztük a tájat.

  
  
  
  


Valószínűleg a jetlag és a nagy magasságban tett túra együtt megtette a hatását, kissé kipurcantunk estére.

Pedig Éva néni jobbnál jobb falatokkal etetett minket vacsora időben. Majd még Bélus is átjött a családjával (feleség plusz négy gyerek). Este 10-ig bírtuk, akkor elköszöntünk. Magabiztosan állítottuk ismét, hogy mi már csukott szemmel is eltalálunk a szállásra, pláne hogy van GPS-ünk. Majdnem elsőre sikerült is… Mivel a címet nem tudtuk, így csak a szálló nevét adtuk meg, és a város alapján rákattintottam az elsőre, mondván hogy Denver melletti kisvárosban tuti csak egy ilyen van. Hát nem egy van! Minimum kettő. De már a parkolóban feltűnt, hogy valami nem stimmel, így legalább a “másik szobánkba” nem törtünk be.