2014. augusztus 31.

Reggelre nem terveztünk semmit, csak szimplán azt, hogy mindenki kipiheni magát.

Az én reggelem azzal telt, hogy magammal tisztáztam az érzéseimet: klassz a búvárkodás, de én nem szeretem. Nekem nem okoz élvezetet, sőt inkább görcs van bennem, ha tudom hogy menni kell. Azt hittem, hogy ez a rinya szép lassan elmúlik, de sajnos nem elmúlt, hanem rosszabb lett. Mára már azt éreztem, hogy a nyaralásom is elrontom vele, ha ezen tovább aggódom. Nem kell egy ilyen dologban a környezetemnek megfelelni, nem kell azért merülnöm, mert a velem nyaraló másik 4 ember szeret búvárkodni.

Miután magammal megbeszéltem a dolgot, elmondtam a többieknek is, ezzel egyben azt is megbeszéltük, hogy ők ettől függetlenül nyugodtan merülhetnek, én attól még jól el vagyok.

Így aztán a késői reggeli-korai ebéd után rajtam kívül mind a négyen elmentek egy dupla merülésre. Én meg kihasználva a gyönyörűséges napsütést elindultam a tengerparton délre gyalog. Koh Tao-ra csak huszonéves hátizsákos fiatalok jönnek. Konkrétan mi itt túlkorosoknak számítunk. Dani javít valami picit az ötünk átlag életkorán, de hát az olybá kevés… Ezek a hátizsákos turisták meg elég igénytelenek több szempontból is. Az első, ami nagyon szembeötlő az az, hogy a tengerpart egyes szakaszai totál szemetesek. Ahol a partszakasz valamelyik nyaralóhoz tartozik ott a helyiek összeszedik a szemetet amennyire csak tudják, de sajnos a többi részen látható a turisták nyomai elég rendesen.
Az egyik itt élő svéd búvár lány mesélt egy kicsit a szigetről, ami miatt aztán elkezdtem utána olvasni jobban a sziget történetének.
A sziget 21 km2, lakossága 2006-ban nem érte el az 1400 főt, amely szerintem ma már el kell érje, ugyanis folyamatosan fejlődik és épül ki a sziget. A Koh Tao név azt jelenti Teknős Sziget. Ismerték és tudtak a sziget létezéséről, de az lakatlan volt, csak néha egy-egy halász “használta” átmeneti szállásként.

A szigetet 1933-47 között politikai börtönként használta a thai állam, majd 47-ben szabadon bocsátott mindenkit az akkori thai miniszterelnök. Ekkor újra elhagyatott lett a sziget, de csak rövid időre. Ugyanis a szomszéd szigetnek számító Koh Phangan-ról áthajózott egy testvérpár, akik később családjaikat is magukkal hozták, és letelepedve halászattal és zöldség termesztéssel foglalkoztak.
Az 1980-as években érkeztek az első külföldi turisták, és hamar kedvelt célállomás lett. A 90-es évekre pedig már egyértelműen a sziget lakossága a turizmusból élt meg, sőt addigra már a búvárkodásra is nagy hangsúlyt fektettek.
Jelenleg ha végiggyalogol az ember a parton, akkor azt látja, hogy búvárcenter búvárközpont mellett és fordítva is, amelyek köré építenek néhány bungallót.

A búvárcsapat 4-5 között ért vissza, amikor már majdnem teljesen elállt a délutáni zuhé, így jót lehetett medencézni.

A búvárkodás során kis csapatok merülnek együtt, ahol mindenkinek van egy kijelölt párja. Mindenki a párját szemmel kell tartsa, tudnia kell róla merre van, és minden oké-e vele. Ez egy olyan extra biztonság, hogy senki ne legyen egyedül odalent. Egy csapatban 2-3 pár szokott lenni, és a társaságnak mindig van egy olyan vezetője, aki az adott terepet jól ismeri, és a helyi búvárközpont alkalmazottja. Ő tudja merre érdemes menni, mit hol lehet látni, merre van az előre, és tulajdonképp ő felel az egész csapatért.
A ma délutáni búvárkodásról annyit tudtam meg, hogy az első merülés alkalmával konkrétan elhagyta a búvár vezető a saját kis csapatját, ami a mi kis Mókus Örsünk volt nélkülem. Ilyenkor az a feladat, hogy egy perc után fel kell jönni a felszínre a biztonság kedvéért, majd mikor a másik is észreveszi a hiányt az is feljön. A látótávolság se volt túl nagy, de ettől függetlenül azt gondoljuk, ez azért kínos a vezető részére, hogy elhagyja a csapatát. A Mókus Örs jól vizsgázott, együtt a felszínre jöttek, és megvárták míg a vezetőjük is előkerül. Na, a második merülésnél már úgy oda figyelt a csapatjára a helyi csapatkapitány, hogy csak na!

Szóval medencézés és az azzal járó röhögcsélés volt a vacsora előtti program.

Majd elmentünk egy olyan étterembe, amit már többen is ajánlottak: The Gallery a neve. Mindnekinél 10 pontra vizsgázott az étterem – ha jól láttam az arcokon, meg a tányérokon, ugyanis beszélni nem nagyon beszélt egyikünk se, mindenki csak hümmögött meg az ujjait nyalogatta.

A fiúk még biliárdozni akartak. Mi lányok ezt úgy tudtuk elősegíteni, hogy elmentünk vásárolni némi ruhaneműt és nem zavartuk a fiúkat a jelenlétünkkel…
Majd természetesen egy UNO party-val zártuk a napot.