2014. július 10.

Háromnegyed órás késéssel indultunk Budapestről, amiből majdnem sikerült negyed órát behoznia a pilótánknak, de aztán mégsem. Na, szóval az úgy volt, hogy Budapesten majdnem teljesen utolsókként szálltunk fel a gépre, így aztán kicsit szétszórva ültünk, mert csak úgy volt hely. A Gábor meg az Orsi kisebb kavarással, de megoldották, hogy egymás mellett ülhessenek. Ennek azért is volt jelentősége, mert a Gábor nagyon nem szeret repülni. A rettegés egyhe foka eluralkodik rajta még ha nem ráz a gép akkor is, hát még mikor egy-egy felhővel kell megharcolnia a szárnyaknak. Nápoly felett viszont nem kevés felhő várt minket.
A landolás már olyan szinten volt, hogy a gép kereke épp megérintette a földet, amikor is a pilóta felkapta a gépet, és pikk-pakk újra a levegőben voltunk. Minden utas nézett nagyot, nem tudtuk, hogy ezt most csak képzeltük, vagy már tényleg majdnem leszálltunk. És akkor vissza felrepültünk a felhők közé… Pár perccel később a pilóta elmagyarázta, hogy mi is történt: amikor leérkeztünk, akkor épp egy olyan erős szelet kaptunk, hogy muszáj volt vissza felrántani a gépet, már csak azért is, mert aránylag rövid a nápolyi leszállópálya. Negyed órás város feletti tekergés után újrapróbálta a pilóta, és végül sikerült is éppségben landolni.

Az igazi olasz hangzavar már a repülőn meg volt, ugyanis az utasok több mint a fele olasz volt. És már a repülőn rá kellett jöjjek, hogy van egy olyan nép, akik türelmetlenebbek, mint a magyarok, akik nem szeretnek várni, sorban állni, és csak az a lényeg, hogy ő leszállhasson a gépről.

Az előre bérelt kocsit majdnem egy órába tellett átvenni. Nápoly olyan szinten nem biztonságos, hogy a kocsi bérlésekor megkérdezték, hogy hol lesz a szállásunk, mert attól függ a biztosítás ára a kocsin. Mi a külvárosba, egy elég nyugis környékre kerestünk még otthon szállást, ahol parkoló is van, így ezzel nem volt gond.

Mire a szállásra értünk, addigra kellőképp éhesek voltunk, így az első gondolatunk az volt, hogy hamar együnk egy pizzát a legközelebbi étteremben. A szállásra menet láttunk is egy ilyen helyet kb 10 perc sétára. Lesétáltunk, és kiderült, hogy egy és negyed óra múlva nyit csak az étterem… A szomszéd telken viszont foci meccs ment, így leültünk a kis lelátójukra és meccset nézve vártuk hogy elteljen a bő egy óra.

Mind a négyen kellőképp fáradtak voltunk, ahhoz hogy ettől tovább induljunk, ráadásul tényleg egy külvárosi részen vagyunk, ahol nem sok minden van. De az étteremre érdemes volt várni. Jót ettünk, amitől aztán a fáradtság végképp kijött rajtunk. Nagy alvással készültünk fel a mai városnézésre.